Egy hét Moszkvában, csaknem húsz beszélgetés, két privát vacsora régi ismerősökkel. A 90-es évek elején gyakran jártam itt. Az volt a remény fél-évtizede.
Ha csak turista lennék, azt írnám most: Moszkva, különösen a belváros, szebb lett. A többszínű épületek kellemes benyomást keltenek. A sötét téli időszakért kárpótolnak a kivilágított körutak és utcák. Egy séta a Kreml körül felér egy múzeumi élménnyel. A rettenetes autóforgalom ellenére az utcák karbantartása meglepően eredményes. A város tele van új európai és japán kocsikkal, még a legdrágább autókra is van vevő.
Ám nem vagyok átlagos turista. Tudom, a látszat csal. Hamarosan kiderül, hogy azok a külpolitikai szakértők, akik a 90-es években még a nyugati elkötelezettségű külügyminiszter, Andrej Kozirev köréhez tartoztak (köztük Szergej Lavrov, Putyin mostani külügyminisztere is!) most Putyint támogatják - némi fenntartással. A Krím félsziget a miénk, mondják egyöntetűen, de a többség szerint nem jó, ha orosz csapatok maradnak Ukrajna keleti részében és a légipárbaj az amerikaiakkal a Balti tenger közelében túl kockázatos. Mégis, mint régen, a többség Amerikát és a NATO-t hibáztatja az orosz-amerikai kapcsolatok és úgy általában, az egész világ roppant veszélyes állapotáért.
Régi ismerőseim közül szinte mindenki alkalmazkodik az új körülményekhez. A Kádár korszak meghatározó refrénjét - hogy ez van, ezt kell szeretni – ugyan nem hallottam, de a gondolkodásmód hasonló. Egy még most is magas rangú diplomata így tisztázta a helyzetet: „A baj nálunk nemcsak a szokásos opportunizmus, kedves professzorom, hanem az, hogy Moszkvát Oroszország veszi körül.” Ez a bon mot a város és a vidék közötti különbségről alkalmazható manapság máshol is - Párizsra és Franciaországra, Londonra és Angliára, az amerikai nagyvárosokra és Amerikára, Prágára és Csehországra, és Budapestre és Magyarországra is.
A turista nem látja, pedig nyilvánvaló, hogy a putyini diktatúra nemcsak vidéken, de Moszkvában is diktatúra, a kritikusok lakását és irodáját itt is lehallgatják, a tehetősebb ellenzékiek innen is a balti országokba emigrálnak. Ám Moszkvában azért vannak kerületek, ahol a putyinisták képtelenek nyerni. 2017-ben, egy moszkvai egyetemi körzetben a tíz megválasztott elöljáró közül mind a tíz a liberális Jabloko párt jelöltje lett. Tíz a tízből! Ám ugyanez a liberális párt a közelgő, egész országra kiterjedő elnökválasztáson csupán a szavazatok alig egy százalékára számíthat.
Senki sem tudja, mit hoz a jövő, de ismerőseim zöme nem tippel lényeges változást Putyin után sem. „Mi ilyenek vagyunk, nekünk Putyin kell”, mondta szomorúan az egyik oldal. Erre kitört a vita a vacsoravendégek között. „Ha a választás és a média is szabad lenne, Putyin még a vidéket is elveszítené”, így a másik oldal.
Orosz – de talán nem csak orosz – vita 2018-ban.
