- A minap bekapcsoltam a televíziót. A következőt láttam: szép díszlet, szép körülmények között két ismert művész és egy műsorvezető, egy dobogón tőlük eltávolítva állt egy hölgy, komoly arccal, rezzenéstelenül, nézett láthatóan bele a semmibe. Arról szólt, hogy a két művész meg kellett, hogy saccolja a hölgy életkorát. Én még ilyen ízléstelent nem láttam életemben. Erről nem tudok beszélni. Ez nem játék – kezdte Vitray Tamás a KönyvTÁRlat az OSZK-ban című programsorozat keretében tartott előadását. Az újságíró az est során felidézte a televíziós vetélkedők kezdeti éveit, és a játékokba vetett hitét, amelyben a közönség egy emberként osztozni tudott.
Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró, főszerkesztő, riporter, kiváló művész, az MTV munkatársa 1958-2009 között. Munkáját számos egyéb díj mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, Prima Primissa-díjjal, Pulitzer-emlékdíjjal is elismerték.
Nem volt igazán előélete a vetélkedőknek, voltak ugyan hazai próbálkozások, de senki sem értett hozzá, hogy kell ezt csinálni. „Pénzt nem lehetett nyerni, ezt a legszigorúbban be kellett tartani, inkább könyvet, könyvsorsjegyet, háztartási cikkeket, később bevásárlási utalványt. Az átlagember bére nem volt azon a színvonalon, hogy türelemmel elviselte volna, ha valaki kiáll, öt vagy tíz kérdésre jó választ ad, és nyer mondjuk 5000 forintot. Pénzről szó nem lehetett 1967-ig” – mesélte az újságíró. - A szocialista forradalom 50. évfordulójának évében az egész televízió lázban égett. Természetesnek látszott, hogy miután ez volt az ország legnagyobb játszótere, valamilyen játékot kell kitalálni – emlékezett Vitray. Bár a 12 szék indulása kétségbeejtő volt – nagyon kevesen jelentkeztek –, a játék végül komoly sikereket ért el. „Hihetetlen volt, úgy támadtak hősök ezekből az emberekből, hogy mai napig nem értem, mi történt” – mesélte az egykori műsorvezető. Amikor azonban egy mindenki által kedvelt versenyző, bizonyos Balogh vezetéknevű a cél előtt kiesett, az egész ország felzúdult. Ajándékokat küldtek be neki, ötszörösét-tízszeresét értékben annak a tizenkétezer forintnak, ami a fődíj lett volna. Mániává vált a vetélkedő, „mintha fertőzést kaptunk volna” – hangsúlyozta Vitray Tamás. - A karmesterversenykor olyan emberek, akiket a világból lehetett volna kikergetni komolyzenével, sorban álltak az Opera előtt, hogy szavazzanak. Kellett a véleménynyilvánítás lehetősége, az, hogy én is beleszóltam, én is voksoltam valamire – emelte ki az újságíró.
A későbbiekben a Mensa HungarIQa intelligencia tesztje kapcsán eszébe jutott, mi lenne, ha születne egy olyan játék, ami szolgáltatásként kerülne a képernyőre. „Megjelenne egy pofa, és telefonon lehetne vele értekezni, képes, IQ feladatokat kellene megfejtenie. Arra szolgált, hogy vasárnap este a nézők próbálják egy kicsit megmozgatni az agyukat. Ez volt a Kapcsoltam” – mesélte Vitray Tamás. Olyan játékforma is volt – emlékezett vissza – amelyre a televízió akkori technikai felkészültége teljesen alkalmatlan volt, mégis megcsinálták. Az első ilyen a Fekete-fehér, igen-nem volt, a budapesti kerületek versenye, ami szintén óriási sikernek örvendett a lakosság körében. A fődíj egy óvoda volt, amely még ma is áll a XI.kerületben, ez a Fürkész Óvoda.
- Később a magyar televíziózás, a kereskedelmi tévék révén átállt arra, hogy megvesz licenceket, kész formátumokat – mondta Vitray. „Ezek le vannak nyomva olyan szintre, hogy nincs egyéb, csak az, hogy celebek, közismert emberek játszanak. Én meg ülök otthon, és nézhetem. Elmúlt az, hogy résztvevő vagyok. Nincsenek hőseink” – tette hozzá az egykori játékvezető. Bár a mai néző számára ezek a műsorok kezdetlegesnek tűnhetnek, az előadás, a kulisszatitkok iránti kíváncsiság sok dologról árulkodik: nem csupán az intelligencia próbái voltak ezek a játékok. A közösségek összehangolása, az együttműködés, a találékonyság, mind-mind szerepet játszottak a sikerben, és abban, hogy máig ilyen érdeklődést válthat ki egy erről szóló előadás. Vitray Tamás rámutatott, az a történelminek mondható folyamat, amelynek során országszerte ismert vetélkedők kialakultak, egyéni ötleteknek, véletlen sikereknek volt köszönhető. „Játszani akármilyen közegben lehet. A játék akkor is játék marad. Csak a játék a lényeg benne” – hangsúlyozta Vitray, s a hirtelen támadt csendben talán sokakban felmerült a kérdés: mai vetélkedőink többsége mennyire szól a játék öröméről, a közösségi élményekről? Vannak igazi hőseink, vagy inkább csak bohócaink maradtak?
