Hé ’67! Azt már nem. Hé ’68! A Nagy Generáció. Ötven éve, január elsején indult az új gazdasági mechanizmus, népiesen a „gazdmeg”. Lebontották a tervgazdasági előírásokat, nagyobb önállóságot kaptak a vállalatok az ár- és bérmegállapításban. Nyers Rezső és Fehér Lajos a vállán cipelte a terheket, amíg a reformellenesek le nem vették a vállukról. A szovjeteknek nem tetszett, Gáspár, Menyhért (Biszku), Boldizsár (Brutyó) elvtársaknak nem tetszett, néhol elszaladtak az árak és a bérek, a kapitalizmus ijesztő szelleme a szocialista szellem vasútján (by Bacsó) be akart lopakodni a hátsó ajtón. Hát visszafogták. Nem a szellemet, azt nem tudták, hanem a reformot.
Prágában viszont 50 éve kiszabadult a szellem a palackból. Dubcekék elkezdtek kísérletezni az emberarcú szocializmussal, de augusztus 21-én kiderült, hogy nem volt emberarca. Világossá vált, a szovjet (és a magyar, stb.) tankok bebizonyították, hogy olyan jelzős szerkezet, mint „emberarcú szocializmus” nem létezik. 1968-ban voltam katona, én szerencsére nem vonultam be a szomszédokhoz, pedig a politikai tisztünk elmagyarázta, hogy a Varsói Szerződés államainak azért kellett beavatkozniuk, mert a cseh-nyugatnémet határon tucatjával cirkáltak a NATO-tengeralattjárók. (Kedvencünk azt is mondta egy reggeli tiltakozó röpgyűlésen, hogy szolidárisak vagyunk Kambodzsa és Lambodzsa népével. És ő volt a legműveltebb tiszt a kalocsai laktanyában! Egyszer ugyan bevallotta, hogy a „szocit” mindig összetéveszti a „nacival”, azaz a szocializmust a nacionalizmussal, sosem tudja, hogy melyik a jó nekünk, és melyik a rossz.)
Ötven éve már javában dúlt a vietnami háború, alumíniumgyűrűket viseltünk, melyek állítólag az Észak-Vietnam felett lelőtt amcsi röpzajokból (de régen hallottam ezt a szót) készültek. Annyi gyűrű forgott a világban, mint ahány szilánk Krisztus keresztjéből. Kismillió, plusz még egy-kettő. Egyszer Kádár elvtárs egy PB-ülésen felemlítette, hogy nem kedveli azokat a nagy, kerek politikai jelvényeket (mai szóval „badge”). Nekem is volt egy ilyen, az volt ráírva Victoire Vietnam. Ki is zavartak miatta az almádi Balaton étteremből (ma is áll), hiába magyaráztam az üzletvezetőnek, hogy ez kommunista jelvény. Szarok én arra, nálunk jelvény nuku, ha leveszi, kaphat kevertet.
Ötven éve volt a nagy párizsi diáklázadás, amikor az egyetemisták „elfoglalták” a várost. De szép volt nézni a tévében – már amennyit mutatott belőle a TV Híradó -, hogy „Make love, not war!”. Vagy az később volt? Mondjuk egy évvel, Woodstockban. Amikor Amerikában a hippik garázdálkodtak, és dugtak virágszálat a katonák puskacsövébe.
1968 megváltoztatta a világot, a poshadt levegőt szabaddá változtatta. Ezért mondta azt Orbán urunk, hogy minden rossz ’68-ban kezdődött. A diákok „Marx, Mao, Marcuse” táblákkal meneteltek, és Che Guevara híres képét hordozták körbe a szent szabadság Bastille terén. Érettségi előtt álltunk, mondtam is az osztálytársaimnak, csináljunk egy polbeat bulit „Marx, Mao, Marcuse, Majláth Mikes” jelszóval, de lehurrogtak, inkább azt danolták, hogy Nem leszek a játékszered, amikor még kissrác voltam a fehér sziklákon.
Ötven éve leérettségiztünk, sokunkat felvették az egyetemre, előfelvettként leszolgáltunk 11 hónapot, és harcos cheistákból harcos passzív rezisztensek lettünk. Gyorsan megtanultuk, hogyan élhetjük túl. Nem kell lemerülni és kibekkelni. Helyette eszünk, iszunk, szidjuk a rendszert, egyszóval jól érezzük magunkat! Mintha csak ma lenne. Ma is van.
