Áll a bál a magyar-román államközi kapcsolatban, de a magyar-magyar reláció és a Románián belüli magyar-román együttélés sem viharmentes. Nincs ebben semmi meglepő, előre borítékolható volt, sőt az is biztos, hogy lesz ez még rosszabb is Nagyrománia megalakulásának centenáriuma, valamint a magyar országgyűlési választások évében.
Alig telt el néhány nap az évből, máris minden oldalról megtörtént a nagynemzeti entrée, amiről biztosra lehetett tudni, hogy a túloldalon vihart kavar. Az erdélyi magyar pártok a magyar kormány megbízottjának közvetítésével közös autonómia nyilatkozatot írtak alá Kolozsváron. Nem mintha a „nemzetére rárontó” szocialistából mélymagyar kereszténnyé vált Szili Katalin érdeme lett volna bármiféle autonómiakoncepció kidolgozása, hiszen a kilencvenes évek óta menetrendszerűen születnek ilyenek Erdélyben, de az ő formális bábáskodása legalább annyira borzolta a bukaresti politika kedélyeit, mint maga az autonómia gondolata. Hogy kinek az ötlete volt épp a centenáriumi év nyitányaként újramelegíteni egy száz éve halott témát, egy 27 éve üresen puffogtatott, a románok által következetesen mereven elutasított gondolatot, nem tudom. De tartok tőle, hogy nem budapesti ösztönzés nélkül történt.
Bár a gyulafehérvári nyilatkozat valóban autonómiát ígért 1918-ban a Romániához került erdélyi magyaroknak, s ez az ígéret sohasem valósult meg, de ennyi év után talán azt is érdemes lenne megvizsgálni, hogy valóban a száz éve egyedül üdvözítőnek tartott megoldás-e a legjobb megoldás ma is. Kell-e görcsösen ragaszkodni valamihez, amiről mindenki tudja, hogy ebben a formában soha nem lesz belőle semmi; vagy ideje lenne már legalább más néven nevezni a gyermeket, például decentralizációnak, szubszidiaritásnak stb, ami ellen egyetlen román párt vagy kormány sem ágálhatna vagy fenyegetőzhetne akasztással.
Az Orbán-kormány harcos híve a székelyföldi autonómiának, és gyakorlatilag minden magyar parlamenti párt - legalábbis formálisan és főképp így választások előtt - hangosan támogatja azt. De bármely magyar politikai szereplő feltette-e magának a kérdést, hogy mit tenne Budapest fordított esetben? Támogatná-e azt, ha az ország közepén egy más állampolgársággal is rendelkező, nem magyar nemzetiségű népcsoport területi autonómiát sürgetne? Ha valóban ennyire fontos a magyar pártoknak a székely autonómia, akkor miért nem számoltak ezzel, amikor ünnepélyesen megszavazták a magyar állampolgárság kiterjesztését? Mit akar a magyar politika és mit akar az Orbán-kormány Erdélyben? Szavazatot a parlamenti választáson, problémamentes utánpótlást az elöregedő országnak? És milyen áron? Az etnokulturális szolidaritást már megölte a jóléti sovinizmusra építő ellenzéki politikai propaganda és a kormány támogatáspolitikája. Ami még maradt, azt majd elsöpri a kampány és az áprilisi választás.
Trianont siratjuk, miközben egy még nagyobb tragédiához asszisztálunk: ahhoz, hogy végképp, immár lelkiekben is szétszakítsuk a határok által száz éve szétszabdalt magyar nemzetet.