Tél van, és anyám tyúkjai még mindig tucatjával ontják a gyönyörű napsárga tojásokat, mintha direkt dacolnának a hideggel, a glédába halmozott hasábfákra hullott hópaplannal, a járda jegére szórt hamuval, s az ereszről lógó jégcsapok csepegni nem akaró mozdulatlanságával. Kapirgálnak, mintha lenne mit, mintha az eléjük vetett karalábé- és krumplihéjon, no meg a húsleves főzésekor lehulló fonnyadt zeller- és petrezselyemzöldeken túl lenne bármi élet a dróthálóval körbevett kis udvarban.
Madártejet főzök a rengeteg tojásból, amiről apám jut eszembe. Így vagyok sok mindennel, sőt ha úgy tetszik, mindennel és bármivel, sose tudhatom, mi az, aminek láttán, hallatán az arca szépen a szemem elé kúszik, rám mosolyog, odakacsint. Elég, ha egy ismeretlen tollú madár vetődik a teraszon etetett széncinkék, kékcinkék, verebek, mátyások, meggyvágók s rigók közé, mint múltkor, a piros fejű. Máskor már ütöttem volna be a telefon gombjait, nem kellene hosszú ideig bolyongani a világháló dzsungelében, hogy megtudjam, ez kenderike, s ha vörös, akkor csak a hím lehet, annak ilyen színű a melle, homloka.
Várom, hogy felforrjon a tej. A forralt tejet apám kakastejnek hívta, a hártyává összeálló fölét pedig pillének, hátha így nagyobb kedvet kapunk hozzá, hogy áztatott kenyérrel megegyük. Kalács ritkábban került az asztalra, de apám olyan élvezettel ette reggelente a lehűtött tejbe aprított száraz kenyérhéjakat, mintha mennyei mannát falt volna, valamelyik jóságos szenttel a háta mögött, meg se cukrozta, nem dobált mellé gyümölcsöt, nem csorgatott rá mézet. Így tett az aludttejjel is, amit befőttesüvegben alvasztott az előszoba ablakában, s féltő gondoskodással figyelte, mikor éri el a csúcspontját, amikor már nemcsak krémes, de darabos is, kellően savanykás, épp annyi savó van a tetején, amennyi a szintén odatolult tejfel édességét enyhíti. Bolti tejből képtelenség ezt az állagot elérni.
Legszebb játszmáját a velős csonttal játszotta. Ne a klasszikusra, a direkt ezért levesbe tett marhára gondoljunk, hanem a jóval kisebb sertésre, amelynek velője legfeljebb egy centi, széltében és hosszában is. Azt tányérra ütni, úgy, hogy egyben is maradjon, szinte művészet. A pici ízes falatot mindjárt három gyerek felé kellett volna elosztani, annyian tolongtunk ott, várva a kibukkanó halmokat. Ám ő addigra már ügyesen lefejtette a főtt hús rezgő zsírhártyáit, s mikor a velő előbukkant, boszorkányos ügyességgel össze is keverte ezekkel a darabokkal, így jutott az ujjbegynyi delikáteszből valamennyi kenyérre.
Főnek a fehér habhajók a tej tetején, forgatom, leszűröm, s csorgatom aztán bele a cukorral felvert tojássárgáját, lassan, nehogy összekapja. Mazsolát is szórok bele, pedig előtte sose, magam sem értem, miért. Talán hogy úgy gazdagítsák és édesítsék meg a madártejet, miként az emlékpöttyök ezt a délutánt.
