– Mi a jelszó? – kérdezte Kiss Tibi határozott hangon, kihúzva magát, annak tudatában, hogy ő most fontos ember, sőt, hatalma van.
– Nem ismersz meg kisfiam? Én vagyok az Erzsi néni a konyháról!
– Mi a jelszó? – kérdezte újra Tibi, ismét határozottan, bár testtartása már némi bizonytalanságot sugallt.
– Teáskanna! – vágta rá Erzsi néni lelkesen, hiszen ezt mondták neki tegnap a konyhás kolléganői. Örült, hogy eszébe jutott.
– Az a tegnapi jelszó!
– Ne csináld már kisfiam, nagyon fáradtak vagyunk! Nyisd ki a kaput! – szállt be a beszélgetésbe Kati néni is, a másik szakácsnő az iskola konyhájáról.
– Te, nem kellene megkérdezni a táborparancsnokot, hogy bejöhetnek-e? – bökte oldalba a könyökével Tibit a másik kapuügyeletes, Józsi, s meg sem várva a választ elviharzott a parancsnokhoz, akinél éppen ott ült egy megbeszélésen a felnőtt kapuügyeletes. Amikor meghallotta, mi történt, felpattant és némi cifra káromkodást sziszegve a fogai között rohant a kapuhoz.
– Jaj, ne tessenek haragudni a fiúkra! Segítek behozni a szatyrokat! – mondta a két szakácsnőnek, miközben felnyalábolt két nagy, edényektől és konyhai eszközöktől roskadozó szatyrot. – Veletek lesz mit megbeszélni! – szólt oda a két megszeppent fiúnak.
– De hát miért? Ti mondtátok, hogy senkit sem engedhetünk be, aki nem tudja az aznapi jelszót! – mondta Tibi elszontyolodva.
Az úttörőtáborban ugyanis katonás rend volt! A legnagyobb gyerekeket beosztották kapuügyeletesnek és szigorúan meghagyták nekik, hogy senkit sem engedhetnek be, ha nem tudja a minden nap változó jelszót. Persze a konyhás nénik mondhatták volna, hogy szóljanak egy felnőttnek róluk, de kinek jut ilyesmi az eszébe, amikor olyan fiúk előtt állnak, akiknek évek óta ők mérik ki a levest a menzán.
Büszkének kellett lenni, hogy kisdobosok és úttörők vagyunk. Még úgy is, hogy kötelező volt. Az úttörőtáborba túljelentkezés volt. Az osztály többsége szeretett volna ott lenni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy bekerültem. Jön a nyár. A tábor olyan lesz, mint a filmeken: móka, kacagás, élmények, kaland. Úgy emlékszem, ez volt az első éve az iskolai úttörőtábornak, így nem akadt, aki mesélni tudott volna róla. Az ismertető szerint a tábor a Duna partján van és medence is lesz.
A kiválasztott gyerekek megkapták a listát, hogy mit lehet, kell vinni. Anyám kissé kiakadt, amikor meglátta, hogy nem a fehér úttörőingben kell menni, hanem van egy ún. tábori ing, barnás árnyalatban. Gondolom az volt az előnye, hogy nem látszott rajta annyira a kosz. A környéken nem lehetett kapni. Elmentünk hát a belvárosba és megvettük az Úttörő Áruházban.
A táborban minden nap kora reggel keltettek minket, és a félálomban ásítozó, barna tábori ingben, vörös nyakkendőben vigyázzállásban imbolygó, tisztelgő gyerekek előtt felhúzták a tábor zászlaját, trombitaszóra. Este meg lehúzták. A barna ing ezekre az alkalmakra szolgált. Az úttörőmozgalomban be kellett tartani a szabályokat és elkötelezettséget vártak.
Egyszer majdnem fegyelmit kaptam, mert elkéstem egy rajgyűlésről. Délután az egész osztálynak, vagyis rajnak vissza kellett mennie az iskolába. Hogy ilyenkor miről volt szó, az már a múlt ködébe vész. Akkoriban nagyon népszerű volt a moncsicsi. Ez egy majom és egy baba keresztezéséből született játék. Hiánycikk volt. A ’80-as évek elejét írtuk, a hiánygazdaság korszakát. Az osztálytárs barátnőmmel végigjártuk a kerület minden szóba jöhető üzletét, de sehol sem lehetett kapni, mígnem az egyik trafikos azt mondta, hogy hétfőn jön, délután. Nem tud belőle eltenni nekünk, mert nagy a kereslet rá, aznap kell megvenni. Kihagyhatatlan volt! Elmentünk, várni kellett, rohantunk, de elkéstünk a rajgyűlésről. Lihegve léptünk be az osztályterembe, minden szempár ránk szegeződött és mi gondolkodás nélkül mondtuk: „Elnézést! Moncsicsit vettünk és sokat kellett várni!”.
Ki gondolta volna, hogy nem lesznek megértők. A rajparancsnok osztálytársunk lány volt, neki már volt moncsicsije. De nem! Felháborodott és senki sem állt ki mellettünk. Azt mondta, hogy fegyelmit adat nekünk. Végül megúsztuk egy szóbeli dorgálással.
Ilyen sötét folttal az úttörő-múltamon mégis bejutottam a táborba. Ahol tényleg volt medence és tényleg a Duna partján volt. Csakhogy a medencébe tilos volt bemenni és a Dunát nem lehetett látni a fáktól, bokroktól.
Próbálkoztak programokkal. Egyszer egy akkoriban híres gitáros-énekessel lehetett dalokat tanulni. Forradalmiakat. Aztán volt rókavadászat. Eldugtak papírra rajzolt rókákat a bokrok alá és meg kellett keresni őket. Csináltunk tortát is. Érdekesen nézett ki, miután órákig állt a melegben, zsűrizésre várva.
Sokan élvezték a tábort. Én alig vártam, hogy vége legyen.
Nekem szebb volt a nyár szabadon. Tollaslabdázni a házunk előtt a barátnőmmel, biciklizni a környéken. Olvasva bebarangolni távoli vidékeket, vitorláson eljutni egzotikus szigetekre, a múlt titkaiban kutakodni, űrhajón száguldani idegen civilizációk felé. Álmodozva történeteket szőni. A bennem rejtőző író ébredezni kezdett.
