Amikor a múlt héten először vetettük föl, hogy – többek között az információk állami eltérítése miatt – irracionális, a választások tisztaságát veszélyeztető környezetben futunk neki a tavaszi szavazásnak, a cikk alatti kommentfolyamban a jobboldali vélemények (a szokásos libsibolsizáson túl) akörül csomósodtak, hogy nincs itt semmiféle kormányzati elhallgatáspolitika, minden hír szabadon áramlik, ne hisztériázzunk. Történt mindez akkor, amikor a mértékadó gazdasági világlap nyilvánosságra hozta, hogy az EU csalás elleni ügynöksége (OLAF) nyomozást folytat az Elios 2011 és 2015 közötti közbeszerzései ügyében, és azt javasolja a magyar állami szerveknek, hogy indítsanak jogi eljárásokat, illetve küldjék vissza Brüsszelbe a projektekben elköltött 12 milliárd forintot.
Az Elios a jelzett időszakban Tiborcz István, a miniszterelnök veje tulajdonában állt, és a magyar sajtó az Átlátszóval az élen részletesen föltárta, hogyan tukmált rá a Tiborcz-csapat a fideszes önkormányzatokra túlárazott, hibásan működő LED-es lámpákat a kormányfői vő egyik, a pályázatokat (a kiíró oldaláról) előkészítő üzletfelének közreműködésével. Ugyanebben az időben a kormánytöbbség úgy írta át a közbeszerzési törvényt – amely korábban nem tette volna lehetővé az Orbán Viktor lányát feleségül vevő Tiborcz hasonló projektekben történő indulását –, hogy kizárólag a közös háztartásban élő családtagokra szűkítette az összeférhetetlenséget.
Nos, a fideszes sajtó – a közmédiának nevezett állami hírgyáraktól az Origóig és a megyei lapokig – csupán egy szűkszavú hírecskében számolt be az OLAF lépéséről, amibe Tiborcz István, Orbán Viktor és a lenyúlt 12 milliárd nem fért bele, Bajnai Gordon viszont igen. Az MTI egyetlen olyan hírt sem hozott le a témában, amiben Tiborcz neve szerepelt, arra hivatkozva, hogy a közlés „nem járhat mások személyhez fűződő jogainak sérelmével”. Ugyanígy jártak el korábban a Kósa- meg a Rogán-család közpénzügyi botrányaival, Orbán és Pharaon viszonyával, a Portik-Rogán kapcsolattal összefüggésben is – vagyis nem közöltek semmit. Annak viszont kötetnyi bizonyítéka van, hogy ha ellenzéki szereplő van a cső rosszabbik végén, akkor a magyar sajtó legalább háromnegyedét hírekkel tömő állami hírügynökséget egyáltalán nem aggasztja a személyhez fűződő jogok sérelme. Ez viszont azt feltételezi, hogy létezik a „közmédián” belül egy cenzori hivatal, amely eldönti, hogy a jogilag azonos megítélésű ügyeket hogyan kell politikai alapon leválogatni.
Emlékeztetőül: 2006-ban az akkori állami média (nagyon helyesen) a politikai következményekkel nem törődve közreadta a kormányon lévő Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét, jelentősen alakítva vele a választói döntéseket. Most arról kellene informálni a közvéleményt, hogy a jelenlegi kormányfő családja alaposan dokumentált módon 12 milliárd forinttal rövidítette meg az országot, és a pénzt az EU immár mindannyiunktól kéri vissza. Van rá elfogadható magyarázat, hogy ha nincs központosított elhallgatás, ez a hír miért is nem tartozik mindannyiunkra?
