Vajon egy fásult országban, kiegyensúlyozatlan kommunikációs térben - amelyben a kormánypárti orgánumok tudomást sem vesznek róla -, hány szemhez, hány fülhöz, s azon túl hány szívhez, lélekhez, értelemhez jut el Ángyán József legutóbbi jelentése a borsodi földek elárverezéséről? Lassan már számolni sem tudjuk, hányadik összegzés készül el arról, miként kaparintja meg egy szűk réteg minden egyes megyében az állami földek nagy részét, miközben a hatalom azt mantrázza folyamatosan, hogy a "helyben élő földműveseké" lesz a terület. Ezt sunyi adatokkal igyekeznek igazolni is, amikor csupán azt sorolják, hány pályázó nyert egy-egy megyében, ám a birtoknagyságot már elfelejtik hozzátenni.
A hivatalos kommünikékből alapvetően hiányzik néhány fontos adat. Például az, miként lehet egy budapesti Mohai úti négyemeletes panelből négyhektáros megyaszói, vagy épp egy mátyásföldi kertes házból 35 hektár serényfalvi birtokot megszerezni. Az előbbi nyertes licitáló állandó lakhelye 228, utóbbié 160 kilométerre van az adott földterülettől. De a budapesti Szilágyi Dezső utcából, Pátyról és Dunaharasztiból sem lehet egyszerű a kétszáznegyven-kétszázhetven kilométerre lévő felsővadászi, felsőgagyi, gagybátori vagy épp sárospataki új szerzeményeket igazgatni. S akkor még nem beszéltünk kormánypárti politikusok ipáról, napáról, unokatestvéreiről, feleségük ángyairól, nagybácsikáiról, táskahordozóiról és sofőrjeiről, akiknek atombiztosan csurran-cseppen valami a nagy közösből, most épp állami föld, máskor céghányad vagy sertés-telep fejlesztési pénz.
A hatalom ringathatja magát abba a kellemes tudatba, hogy mindez nem számít, s Ángyán József mindössze egy nyugdíjas professzor, akinek négyszáz oldalas elemzését sose fogja végigolvasni egy Fidesz-szavazó. Tudja ezt Ángyán József is, aki mindig hangsúlyozza: gyerekeinek és unokáinak tartozik azzal, hogy sziszifuszi munkával, kutatói alapossággal feltárja, miként veszett oda a magyar föld.
Így marad nyoma minden egyes "sundám-bundám csóresznek".
