Az Európai Bizottság májusban áll elő azzal, miként képzeli el az EU következő hétéves költségvetési időszakát, és az egyes államok nagyjából mekkora összegből gazdálkodhatnak. Berlin és Párizs egyre hangosabban követeli: ha egy tagállam nem tartja magát az uniós normákhoz, csökkentsék pénzügyi támogatását. Ezt ugyan nem támogatja Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, ám az ő szava tudjuk mennyit ér Angela Merkel ellenében. Budapest és Varsó érzi a veszélyt, aligha véletlen, hogy a lengyel kormányból hirtelenjében kitették a legszélsőségesebben EU-elleneseket.
Orbán Viktor azonban más stratégiát választott: ha harc, hát legyen harc. "Forrásokra van szükségünk az új utak vagy vezetékek építéséhez. Amennyiben az Európai Unió nem tud pénzügyi támogatást adni, Kínához fordulunk" – jelentette ki.
Elképzeljük, amint Merkel kancellár és Macron elnök riadtan összenéz: „Most mi lesz velünk? Inkább ne nyirbáljuk meg a magyarok pénzét, csak ne hozzák be Kínát!” - jutnak az egyértelmű következtetésre.
Akad azonban egy kis bökkenő. Bármennyire reménykedünk is abban, hogy Kína pótolja az uniós támogatást, s szeretnénk, hogy a hatalmas ország öntse majd a pénzt kis hazánkba, ezzel zsarolni az EU-t legalább annyira bölcs, mint a nevezetes hátizsákban lapuló, állítólag 2,3 millió aláírással jobb belátásra bírni Brüsszelt kvótaügyben. Peking ugyan valóban egyre nagyobb érdeklődést mutat az uniós befektetések iránt, de szó sincs arról, hogy a régióba ömlene a pénz, függetlenül a Belgrád-Budapest vasútvonaltól, vagy a Görögországba invesztált 4,2 milliárd eurótól. A Pekinggel való szorosabb kapcsolatok kiépítésére egybeszervezett 16 közép-kelet-európai országba áramló összbefektetések mindössze 1,3 százaléka érkezett Kínából. Csak összehasonlításként: ez az arány Ausztriát illetően 19,1 százalék.
Kína nem a saját pénzének az ellensége, csak olyanra költ, amiből jelentősen profitál. Óvatosan lépked Európa felé. Magyarországot eszközként használja fel e stratégiájában, mi pedig még büszkék is vagyunk a statisztaszerepre.
