Csengettek. Összerezzent. Mindig összerezzent, ha megszólalt a csengő: ez egyszerűen sohasem jelentett jót. Ki akarna idejönni? Mit akarhat tőle? Mit csináljon, próbáljon úgy tenni, mintha nem volna otthon?
Idegesen kutatott a kulcscsomó után az asztalon. Pedig pontosan tudta, hol hagyta, csak szerette volna megnyújtani a pillanatot, hogy minél később kelljen szembesülnie azzal, ami az ajtó túloldalán várja. A rács mögött a postás állt. Közönyös arccal nyújtotta felé a nyomtatványt.
Itt tessék aláírni.
A nyomtatvány egy ütött-kopott iratmappába volt csíptetve, ami persze nem fért be a rácsok között, ő pedig nem tudott megfelelő szögben átnyúlni rajtuk, úgyhogy elnézést kért az ügyetlenkedésért, és kinyitotta a zárat.
Utolsó előtti sor, egy olvasható aláírás és egy szignó – hadarta a postás, vörösre fagyott mutatóujjával a nyomtatvány megfelelő rubrikájára bökve.
Remegő kezekkel nem lehet olvashatóan aláírni, gondolta, de aztán észrevétlenül megvonta a vállát: vajon kit is foglalkoztatna, ki az a nő az utolsó előtti sorban, aki ilyen ronda macskakaparással veszi át a csomagját? Elköszönt a postástól, betolta a dobozt az előszobába, és gondosan megigazította a szivacsot az ajtó előtt. Fontos, hogy ne jöjjön be a hideg. Olyan nehéz mindent átmelegíteni.
Óvatosan vágta szét a hanyagul leragasztott dobozt. Nem lepődött meg. Fogta a szívet, kiemelte a csomagból, és a kanapéra ültette. Közben szemügyre vette. Megviseltnek látszott. Kár érte, állapította meg. Olyan jó kis szív.
Fázol? – kérdezte, ami persze hülyeség volt, hiszen maga is láthatta, hogy reszket. – Csinálok teát. Egy erős fekete tea jót fog tenni.
Amíg felforrt a víz, feltekerte a fűtést. Először arra gondolt, milyen tapintatlan dolog valakinek a szívét szó nélkül visszaküldeni. Aztán meg arra: a legjobb, ha innentől nem gondol semmire. Figyelte, ahogy a teafűből kioldódott aranybarna felhő kavarog a csészében. Aztán sietve mézet kanalazott bele.
Tessék – nyújtotta a szívnek. – Vigyázz, forró. Várj, hozok C-vitamint is. A C-vitamin fontos. Meg a halolaj. Azt mondják, jót tesz a szívnek.
A szív nem szólt semmit. Miután elfogyasztották a C-vitamint és a halolaj-kapszulát, csendben elkortyolgatták a mézes teát. A szív még mindig remegett, úgyhogy bebugyolálta egy vastag takaróba. Nem akart sokat sertepertélni körülötte, nehogy azt érezze, a helyzet még annál is tragikusabb, mint amilyen valójában, úgyhogy mosogatni kezdett.
A mosogatás segít. Van látszatja. Azt az illúziót rejti magában, hogy van értelmük a dolgoknak. Pedig, ha jobban belegondolunk, a mosogatás maga az értelmetlenség: másnap kezdheti elölről az egészet. Jobban belegondolt, úgyhogy emlékeztette magát: az lesz a legjobb, ha inkább mégse gondol semmire. Mosogatás után felsepert, aztán felmosott. Hiába mozgott, továbbra is fázott. Át vannak hűlve a falak, gondolta magában, és felvett még egy kardigánt is. Jéghideg mind, borzongott meg. A konyhafal, az előszobafal, a kamrafal.
