Olvasnivaló után kutatgattam a könyvespolcaimon. És lám! Kezembe akadt egy könyv, amit annak idején, amikor megvettem, félretettem, de aztán elfeledkeztem róla és nem olvastam el. Nosza, most nekiláttam, annál is inkább, mert a címe – Nagyfeszültség – biztatónak tűnt számomra. Holott Arthur Hailey művének eredeti angol címe - Túlterhelés - talán megfelelőbb lett volna. Kiderült, roppant izgalmas tanulságokkal teli az egyébként nyomdai kivitelében randa könyv.
Túlterhelés
Kaliforniában játszódik, a nyolcvanas évek elején. Már a felütés is izgalmas: az USA legnépesebb államában katasztrofális az áramhiány, mert sok-sok napja óriási hőség uralkodik. Maximumon zümmögnek a klímaberendezések a lakásokban, az irodákban és gyárakban. A villamosenergiát szolgáltató óriásvállalat már minden tartalékot bevetett, az ellátás összeomlásának küszöbére került. Ráadásul egy radikális környezetvédő csoport még fel is robbant egy nagyobb egységet. A teljes összeomlástól az óceán felől közeledő jótékony esőfront menti meg Kaliforniát.
Holott a könyv szerint az összeomlás programozva van, mert a környezetvédők ellenállnak a bővítéseknek, szítva a lakosság ellenállását is. A vállalat a megnövekedett igényekre tekintettel új egységek építésével akarja bővíteni eszköztárát. Elsősorban egy nagy széntüzelésű erőmű építését tervezik. Ám kijelölt helyét, amely egyébként lakott területektől távoli, kopár vidék, a környezetvédők hevesen ellenzik, mert ott valami ritka gyomnövény terem meg apró egérfélék lakják. És nem csak a jómódú polgárok által vezetett, előkelő szervezet küzd az új erőmű építése ellen, hanem a terrorcselekményekkel is operáló, obskúrus és lefizethető társaság is. Az óra pedig ketyeg. Az áramfogyasztási igények egyre nőnek és szinte küszöbön egy összeomlás veszélye.
Ami egyébként valósággá is vált. 2001 tartósan hideg telén a valóságban is áramkimaradások voltak Kaliforniában, de szerencsére az állam energiaszolgáltató rendszere nem mondta fel teljesen a szolgálatot. A legnagyobb áramszolgáltató 14 blokkba osztotta felhasználóit. Egy blokk nyáron 850 megawattnyi (MW) teljesítményt, ősszel és télen pedig 560 MW-ot fogyaszthatott naponta. Szakértők szerint az áramkiadások miatt keletkezett pluszkiadások az ország GDP-jének fél százalékát tették ki, és akkor nem szóltunk a fogyasztói kényelmetlenségekről. A gondok a tél elmúltával is megmaradtak. Így írt erről akkor a napi.hu: „George W. Bush amerikai elnök utasította a Kaliforniában működő szövetségi hatóságokat, hogy a légkondicionáló berendezések használatától kezdve egészen az e-mail-forgalom ésszerűsítéséig bezáróan találjanak módot energiafelhasználásuk mérséklésére”.
A közhivataloknak ésszerűsíteniük kellett energiafelhasználásukat, így például a légkondicionáló berendezésekkel előállított hőmérséklet nem mehetett 25 Celsius-fok alá, esetleg leállították a mozgólépcsőket, de a korlátozás még az e-mail-forgalomra is kiterjedhetett. Kaliforniában a bajok nem váratlanul érkeztek. Kettős okból: egyrészt a fogyasztás állandóan nőtt, másrészt az ellenállás az új egységek építésével szemben nem csitult. És nemcsak a lakosság részéről, bár az is nagyon erősnek bizonyult, főleg ott, ahol a közelben telepítettek volna új erőművet, mint a Hailey-könyvben is. Másrészt egyes szolgáltató nagyvállalatok is visszafogták a bővítést, mert féltették profitjukat. A lakosság pedig attól is tartott, hogy az új beruházások miatt emelkedni fognak a fogyasztói árak, minthogy a vállalatok igyekeztek tartani nyereségüket. Ami természetes igyekezet, hiszen egy vállalatnak egyáltalán nem feladata a szociális problémák elleni küzdelem, a profitteremtés érdekében hozták létre a tulajdonosok, akik nem csak dollár-milliomosok lehetnek, hanem sok száz, sőt ezernyi kisbefektető is. És itt lép be, illetve kell, hogy belépjen az állam szabályozó szerepe. Ez a szerep viszont nem mindig sikeres, mert itt már politikai érdekütközések is színre lépnek, amelyek torzítják a helyes arányokat és a lehetőségeket is.
Mindenesetre kétségtelen, hogy a 1970-80-as években a korábbiaknál kevesebb új erőmű épült a nagy országban. Ráadásul az atomerőművektől idegenkedtek, az újak, akárcsak a régebbiek is, szén- és olaj-, ritkábban földgáz-tüzelésűek voltak, néhány kisebb víz- és geotermikus létesítménnyel megfejelve. Mintegy húsz évig szünet következett az USA-ban az atomerőmű építés terén. Néhány éve azonban négy reaktor építését kezdték el, de ezekből éppen most függesztették föl kettő munkálatait. Igaz, ez a felfüggesztés azért történt, mert az építő Westinghouse tulajdonosa, a Toshiba más okokból, nem elsősorban az atomerőművek miatt, pénzügyi csődöt jelentett.
Mindenesetre az USA gazdag nyugati államában a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság egyaránt falta - és napjainkban egyre jobban falja - az áramot. 2001-ben az egyik villamossági szakember rámutatott, hogy a térség áramfogyasztása az előző évben 12 százalékkal nőtt és becslések szerint a következő két-három évben akár 200 százalékra is emelkedhet ez az érték. Ám az áramkimaradások jó leckének bizonyultak, mert abban az évben megfordult a tendencia és májusról júniusra a takarékoskodások nyomán a fogyasztás csökkent, elérve a 14 százalékos megtakarítást is (igaz, e két hónapban nincs se kemény hideg, se túlzó hőség). Mindenesetre ez a csökkenés is mutatja, hogy érdemes ésszerű megoldásokkal operálni a fogyasztók körében. Emellett azt is, hogy mennyire megbízhatóak az előrejelzések.
Megújuló előrejelzések
Beszéljünk tehát az előrejelzésekről, amiket többnyire komoly szakértők komoly tanulmányokban vetítenek előre. A nyolcvanas évek vége felé magam is részt vettem ilyenek készítésében a hazai villamosenergia-fogyasztások kapcsán. Évi mintegy 2-2,5 százalékos növekedéssel számoltunk. Akkor még fiatalok voltak a paksi reaktorok (az utolsó kettőt 1986-ban és 1987-ben állították munkába), teljesítménynövelésükre (a tervekben megvalósult 440 MW-ról 500 MW-ra) csak később került sor. Üzemidő-hosszabbításról akkor még egyáltalán nem volt szó.
Csakhogy 1990-ban rendszerváltás történt, és a rosszul, szakszerűtlenül végrehajtott és némi korrupcióval is terhelt privatizáció nyomán csupán tíz év elteltével értük el az 1989-es gazdasági szintet, beleértve az energiafogyasztást is. Nemcsak az energiazabáló régi kohászati művek álltak le, amelyek cseréjét egyébként már a 80-as években terveztük, hanem iparunk többi jelentős része is, fejlettnek mondható szerszámgépiparunktól kezdve a könnyűiparon, az élelmiszeriparon át az elektronikai iparig. Sőt, a zöldbárózás nyomán világviszonylatban is magas szintű mezőgazdaságunk is megroggyant. A villamosenergia-fogyasztás mindezzel együtt drámaian csökkent. Közben pedig, csendben, lényegében a lakosság ismeretétől meglehetősen elzárva, sorra kellett leépíteni elöregedett, a környezettel szemben barátságtalanná vált szénerőműveinket. Ide is vezethető vissza, hogy ma villamosenergia-ellátásunknak csaknem harmadát exportból fedezzük.
Kétségtelen, hogy a négy paksi reaktor üzemidejének húszéves, egészen 2037-ig nyúló meghosszabbításával nagy előnyre tettünk szert. Vegyük észre, hogy ezt a világviszonylatban is nagyszerű magyar szakembereknek köszönhetjük. Hanem maradjunk az előrejelzéseknél! Az atomerőművi kapacitás-fenntartás – magyarul a két új reaktor építésének – ellenzői többek között azzal érvelnek, hogy egyrészt a megújuló források alkalmazásának előretörésével nem lesz szükség az atomerőművi teljesítményre, másrészt pedig, hogy az energia-megtakarításokkal a fogyasztási igény a két új reaktor üzembelépésének idejére, vagyis körülbelül a 20-as évek végére, inkább csökkenni, mint növekedni fog. Mindkettőben van igazság. Ám a megújuló forrásokra épülő energiaszolgáltatás ez időtávban nem képes kielégíteni a folyamatos és jelentős nagyságú igényeket. Egyrészt, mert a tervek szerint a megújulókkal működő szolgáltatók itthon csak mintegy 20 százalékot tudnának hordozni az összes terhelésből a 20-as évek közepére. Másrészt, mivel ezt is jelentős hányadban biológiai forrásokból, vagyis, főleg hulladék és szerves anyagok (például növények) hasznosításából állítják elő. A szél- és napenergia esetében pedig mintegy 2,5-3-szoros kapacitás kell a kiegyenlített ellátás biztosításához, amit még ki kell építeni. Sőt, harmadszor, az energiatárolás, illetve az energia-kivétel problémáját is meg kell oldani, például szivattyús tárolóerőmű építésével, amire egyelőre még megvalósítási tervek sincsenek.
Túlkínálat tíz év múlva?
Kétségtelen, hogy valóban bővítenünk érdemes és kell is a megújuló (szél, napsugárzás, esetleg víz, meg némi geotermikus) forrásokból származó villamosenergia-termelést. Már csak az EU direktívái, sőt előírásai miatt is. Ez, mint említettem, a tervek szerint, századunk 20-as éveire elérheti a teljes termelés 20 százalékát is. De mi a helyzet a 20-as évek közepén, esetleg végén munkába lépő új reaktor - a bejelentések szerint már 2018 elején megkezdődő - építésével? Majd ezután, még egyelőre bizonytalan időpontban, de mindenesetre határozott tervek szerinti további, ugyancsak 1200 MW-os reaktorral? Ekkor még működni fog a leszerelésre váró négy „régi” reaktor is, hiszen az elsőt is csak 2032-ben tervezik leállítani, az utolsót pedig 2037-ben. Az atomerőmű ellenzői azzal érvelnek, hogy ekkor a plusz 2,4 gigawatt (GW) teljesítménnyel túlkínálat következik be. Valóban, egy-két évig, a 30-as évek elejétől a közepéig megnő a kínálat. Ám 2037-től az atomerőművi teljesítményből már csak 2,4 GW marad, ami, a jelenlegi igényekből kiindulva, már csak a fogyasztásunk mintegy 40 százalékát fedezné.
Mivel addigra lényegében szénerőművünk már nem lesz (vagy mégis?), így az atomerőműnek majdnem egyedül kell a folyamatos tömegtermelést biztosítania. Az „egyedül” nem pontos, mivel kisebb olaj- és gáztüzelésű erőművek még működni fognak. Már ha akkor is biztosított lesz a folyamatos üzemanyag-ellátásuk, hiszen tudjuk, mennyire bizonytalan a világban a megbízható, folytonos kitermelés és szolgáltatás. Elég csak a 70-es évek első nagy olajválságára emlékeznünk, amely majdhogynem figyelmeztetés nélkül következett be. A szénerőművek esetében azonban álljunk meg, vizsgáljuk át még egyszer a helyzetet. Ugyanis, ezekről esetleg mégsem érdemes teljesen lemondani, hiszen például az atomenergetikától szabaduló németeknél sorra épülnek az új szénerőművek. Tudni kell, hogy a mai szenes erőművek már nem közvetlen utódai a régi, füstöt, szén-dioxidot és szén-monoxidot, meg káros részecskéket a légtérbe okádó szörnyeknek, mert kiváló szűrők, leválasztók gondoskodnak ennek megakadályozásáról. Igaz, ez jelentősen meg is növeli mind a beruházási, mind az üzemeltetési költségeiket, amitől már például az építési áraik közelíthetnek az egyébként bizony igencsak drága atomerőművekéhez, miközben üzemeltetési költségeiben a nukleáris energiatermelés versenyben, sőt előnyben van a szénnel szemben.
De térjünk vissza az atomenergiához! Ha a jövő év elején az új reaktor építése valóban elkezdődik, s a megvalósulási időre hat-nyolc évvel számolhatunk (a más helyeken épülő atomerőművek sorsát figyelve ez reális, nem is túl optimista időtávlat), a 20-as évek közepén, de meglehet, csak a vége felé nyomhatja meg ünnepélyesen az indítógombot valamelyik akkor regnáló politikus. És mi a helyzet a második reaktorral? Kétségtelen, hogy gazdaságilag és szervezés szempontjából is a legkedvezőbb eset lenne, ha átfedéssel vágnak bele a második építésébe, ami, mondjuk a 30-as évtized elején kezdhetné működését. Ekkor azonban valóban túltermelés is lehet néhány évig, amíg a régi reaktorok le nem állnak.
A megnövekedett energiatermelés nem túl vonzó állapot, mert egy sor járulékos intézkedés kell hozzá. Bővíteni szükséges az átviteli vezetékrendszert. Gondoskodni kell a hűtés megoldásáról, mert esetleg – és erre vannak számítások – a Duna nem viselné el a többlet hőterhelést. Az irányító rendszeren is igazítani kellene, bár ezt már korábban megkövetelte a megújulók jelentős mértékű hálózatba lépése.
Többféle megoldás is kínálkozhat. Például a jelenlegi nagyarányú import kiváltása (az áramimport ma 30 százalék körüli). A másik, egy magyar szakember által javasolt lehetőség, hogy nem bővítenének új reaktorokkal, hanem a régi reaktorok üzemidejét még további tíz évvel hosszabbítanák meg. Tetszetős, ám nem igazán vonzó megoldás. Egyrészt, mert ez sem lenne filléres kiadás, másrészt egyelőre nincsenek megbízható ismereteink arról, hogy mennyire állja meg helyét biztonság tekintetében (például anyagfáradási problémák léphetnek föl). Azt azonban mindenképpen tudomásul kell vennünk, hogy folyamatos nagy teljesítményt (vagyis az összes villamosenergia-igénynek mintegy 40 százalékát) biztosító erőmű vagy erőművek nélkül megroggyan a gazdaság és majdnem elviselhetetlenné válik mindennapi életünk.
Termelési igények
És itt lép be az előrejelzések bizonytalansága. Az atomerőművet ellenzők szerint az igények alig vagy semmit nem fognak nőni, hála a megtakarításoknak és a technikai haladásnak. Valóban így van? Kétségtelen, hogy a jelentős takarékosság a fogyasztásban akár 10 százalékot is hozhat. Ebben részben technikai megoldások segíthetnek, továbbá a lakosság és az ipar meg a szolgáltatók vezetőinek tudatos, folyamatos erőfeszítései. Ám látnunk kell, hogy a takarékosság tudatos megvalósítása nagyon nehéz, hosszas előkészítést és fenntartást igénylő folyamat.
Csakhogy a technikai haladáshoz (is) kapcsolható változások más trendeket vetítenek elénk. A lakossági fogyasztás tekintetében egyre több új berendezés, készülék, szolgáltatás megjelenésével és használatával kell számolni. Rohamosan nő például a klímaberendezések száma, már nem túl tehetős családok otthonában is megjelennek. Egy-egy készülék 2, akár 3 kilowattot (kW) is fogyaszt. Nem sok helyen, de terjed az önműködő garázskapuk, a házi vízmedencék, a bejárati utak fűtése. Jó nagy energiazabálók. Kétségtelen, hogy a legújabb berendezések már energiatakarékos működésűek. Valóban azok, csakhogy az élettartamuk sokkal kisebb, akár fele a réginek, ami azt jelenti, hogy jelentős energiát fogyaszt az újak gyártása és az elhasználtak bontása.
Fontosabb, hogy ugrásszerű igénynövekedés várható a termelés (ipar, mezőgazdaság) területén. Rohamosan terjednek a különféle feladatú és méretű robotok a termelésben. Egy-egy nagy anyagmozgató, szállító, munkavégző robot akár több kW teljesítményt is igényel és ezek a gyárakban tízesével, sőt százával működhetnek, összességében MW-nagyságrendű teljesítményt igényelve. A nem is túl távoli jövő nagy villamosenergia-fogyasztójává válhat a közúti közlekedés. Angliában már 2040-re teljesen kiiktatnák a belsőégésű (benzin, dízel) motorokat az autókból és csak villanyautókat engedélyeznének. Ez pedig a villamosenergia-igénynek nem egyszerű növekedéséhez, hanem megugrásához vezethet. Kevésbé ismert, hogy az infokommunikációs szolgáltatások is az energiazabálók közé tartoznak. A nagy szerverek működéséhez igen jelentős teljesítmény kell, nem egy óriás számítóközpont hőtermelését fűtésre is hasznosítják. Az informatika használói körében csökken az asztali gépek száma, helyüket kisfogyasztású laptopok, tabletek veszik át. Csakhogy ezeket – a mobilokkal együtt – rendszeresen tölteni kell. Bár egyenként viszonylag kis teljesítményt (egy-két watt vagy akár kevesebb) igényelnek, ám igen sok van belőlük. Hiszen csak hazánkban a 10 milliónál kevesebb lakosra 11 milliónál több mobiltelefon jut.
"Reális" ellensúlyok
Mindent összevéve, várható, hogy a következő évtizedekben a villamosenergia-igény nemhogy csökkenni, ellenkezőleg, jelentősen növekedni fog. Ezt a megújulókból származó szolgáltatás messzemenően nem tudja fedezni hazánkban. Mi a megoldás? Szén, olaj, atom? Mi a környezetvédők reális - hangsúlyozva: „reális” - válasza? Véleményük és tevékenységük igen fontos, mert e téren is, akárcsak a politikában, életbevágó szükség van ellensúlyokra. Okos, higgadt kérdésekre és szakszerű válaszokra. Mindezt elsősorban a környezetet védőktől várhatjuk. Ha az ellenzők körében sokan egyoldalú döntéssel vádolják a politikai vezetést az atomenergetika kapcsán (és joggal), akkor azt is be kell látnunk, hogy sajnos legalább ennyire egyoldalú, érzelmi közelítésű és nem szakmai megalapozottságú a hazai környezetvédők jelentős részének, főleg a politikusoknak és a sajtó egyes munkatársainak a megközelítése is. Márpedig érzelmekkel nem lehet műszaki és gazdasági problémákat sem felvetni, sem megoldásukra ajánlásokat kidolgozni.
És valóban! Ha megújuló erőforrásokkal akarjuk hosszú távon teljesen kiváltani az atomenergiát, akkor tessék határozottan kimondani, hová telepítjük a hozzájuk szükséges energia-tározó létesítményt? Hol az a hely, magaslat, ahol nem nő valami ritka kökörcsin és az érzékeny lelket sem bántja a tájba épített műszaki létesítmény? Mert erre eddig egyetlen zöld aktivista sem tért ki. Márpedig a tárolás életszükséglet lesz egy teljesen megújulókra támaszkodó villamosenergia-rendszerben. És ne feledjük, a fogyasztási igények, az energia-éhség csak nőni fog.
