Kifogyni látszik a szufla a nagy állami közműzabálóból. Pedig a Fidesz ellenzékből naponta ígérte, hogy „visszaszerzi” az energiaszektort. És tényleg minden álomszerűen indult. A pécsi vízművet egyszerűen magukhoz vették, 2011-ben pedig arra is akadt félezermilliárd közpénz, hogy azt a MOL ötödéért Moszkvának adva egy magyar állampolgár, Hernádi Zsolt kicsit kényelmesebben üljön az olajvállalat elnök-vezérigazgatói székében. Majd különböző állami vállalatokat próbáltak rávenni, hogy saját zsebből vásároljanak közműveket. A szerepet leginkább az MVM-re osztották, de az akkor Simicska-felségterületnek számító társaság nem hajlott erre.
Így Lázár Jánosék alternatív állami közműépítésbe kezdtek. Ők – a kezdeti könnyedséget idézve – terjeszkedésük forrásának az állami MFB egy laza ezermilliárdos kötvényét szánták, de az EU szólt, hogy ezt azért mégse. Titkos fegyverként bevetették Németh Szilárdot is, aki naponta leplezte le a külföldi befektetők, az álbaloldal és az eurobürokraták – főként számlaszíneken és a betűméreten tetten érhető - ármánykodásait. Ámokfutása az állami-önkormányzati közművek tömegét, no meg a teljes kéményseprést kifektette. A hasznukat továbbra is vígan talicskázó multik pedig a tényleg veszteséges lakossági gázellátást rálőcsölték az államra. Az egyre simicskátlanabb MVM mind megértőbbnek bizonyult a nagy feladatok iránt. Így először kevéssé kapós gáznagykereskedőt és tárolórendszert vettek százmilliárdokért. Majd kicsavarhatták Lázár János kezéből az új közművet, annak legutóbbi gázhálózat-vásárlását is pénzelve. De Orbán Viktor az egyszerűbb megoldások híve: egy szovjet-magyar atombéke-egyezmény leporolásával három- (vagy tíz-) ezermilliárdos tartozásba verte az országot Moszkva felé, majd a kétes hasznú nukleáris beruházást néhány kedvesség útján az oly gyűlölt eurobürokratákkal is elfogadtatta.
Zsarolással, tarhálással, trükkökkel ugyan, de a honi közmű nagy része mára tényleg állami lett. Az 1995-ös privatizációkor idesereglett nációk közül britek, amerikaiak, finnek, japánok, olaszok, franciák mind elillantak. Mára szinte csak a németek maradtak. Bár az állami dugiforrások elapadtak, ilyenkor lépnek színre a jó haverok. Például a MET, amely ugyan magát egy független, lendületes, még az offshore-ral is cicázó energiakereskedőként mutatja be, de a jelek összefüggő láncolata nyomán akár a kormányfő strómancégének is tűnhet. A Svájcból irányított társaság megvette a csőd szélén álló Dunamenti Erőművet és a Tigáz-hálózatot is. Utóbbi tőszomszédságában pedig épp Orbán Viktor földije, Mészáros Lőrinc szerzett áttételes tulajdont a második legfontosabb hazai áramtermelőnek számító Mátrai Erőműben. Semmi kétség: a NER ezeket a magán (bár kissé adóparadicsomi) hátterű cégeket is a „nemzeti irányításúak” közé fogadja. Így a kormányfő a következő piknikjén még magabiztosabban vetheti oda, hogy „az energiaszektor többsége magyar”.
Bele se merek gondolni, mennyire lenne az, ha Orbán Viktor annyira nem üldözné az offshore-lovagokat.
