A délszláv háború a nacionalizmus eddigi utolsó európai vérengzése volt a '90-es évek elején. Tragikus paradoxona annak, mivel jár, ha a több nemzetet egybefojtó ideológiai abroncs – ez esetben Tito különutas kommunista berendezkedése – szétesik, és az addig békésen együtt élő nemzetek a szabadság kapujában szó szerint késsel esnek egymás torkának. Az öldökléssel a Nyugat az 1995-ös daytoni békeszerződésig, majd a NATO 1999-es szerbiai bombázásáig semmit sem tudott kezdeni. Európa politikailag tehetetlen volt, a precedens nélküli katonai beavatkozáshoz pedig túl kevés volt az erkölcsi felháborodás.
Maradt a nemzetközi jog utólagos érvényesítése olyan megfoghatatlan kategóriákban, mint a Genfi Konvenció megsértése, az emberiség elleni bűntett, a népirtás. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ezek szellemében határozott 1993 tavaszán a hágai Nemzetközi Törvényszék létrehozásáról, amely most december 31-én fejezi be működését. Értelmetlen volna sikerességet emlegetni, az utólagos felelősségre vonás fenyegetése senkit sem riasztott el. A törvényszéket ért baljóslatú kritikák nem halkulnak, a szerbek nemzetközi jogba ütközőnek vélik az ENSZ Charta vonatkozó fejezetének „nagyvonalú” értelmezését és magának a törvényszéknek a felállítását is. A háborús bűnösöket gazdasági zsarolás nyomán adták ki.
Már a náci háborús bűnösöket felelősségre vonó nürnbergi pert is azzal kritizálták, túl magasra emelte az egyszerűen köztörvényes tömeggyilkosok elleni eljárást. Hágával bezárólag a nemzetközi közösség azóta is azzal küzd, hogy nemzetek feletti etikai és jogi normákat teremtsen. Keserűen állapíthatjuk meg: Nürnberg óta nem sokkal jutottunk előrébb. A Nyugat, miközben felelőtlenül játszik saját nemzetállamainak poszt-nacionalista nacionalizmusával, valójában tehetetlen az európai egységet kikezdő kelet-európai nacionalizmusokkal. Pedig kevés az esélye, hogy a következő európai nacionalista vérontás után akad még valaki, aki a felelősségre vonást az emberiség nevében szorgalmazná.
