Megy a busz befelé, faluról városba. A szemben ülő asszony azt meséli, házi tejet visz a lányának, hetente háromszor fordul meg, alkalmanként négy litert cipelve a cekkerben. Egy másik a műtétje részleteit taglalja, s mikor ahhoz ér, miként szedték ki belőle két órán keresztül a varratokat, a mellette álldogáló fiú beljebb tolja fülében a zenedugót.
Szélen ülök, a közlekedőfolyosó jobb oldalán. A következő faluban a baloldali szélső ülésre egy hosszú kabátos, pörge kalapos, hátizsákos ősz hajú férfi huppan le, füst, avar, dohány és enyhe rumszagot libbentve magával.
Körbenéz, a szeméből valami huncutsággal vegyes öröm és optimizmus sugárzik, pedig az egyik szeme beteg. Talán hályog van rajta, talán sosem volt igazán fényes. Mellette tenyeres-talpas asszonyság ül, horgolt zsenília kalapban, szigorú bajuszkával az ajkai fölött, mereven előre nézve. Én vidám sálban virítok, talán ezért fordul hozzám a férfi, a közlekedőfolyosóra félig behajolva, alig pár másodperccel azután, hogy elfoglalta a helyét.
Azt mondja, hajléktalan, de ezt ne tekintsem valami sorstragédiának, ő a vándorlétet maga választotta. Volt neki felesége, nem is egy, hanem mindjárt három, de mindegyiktől el kellett jönnie, mert gonosz és primitív erők sugároztak belőlük. Az elsővel mindössze egy hónapig bírta, aztán rájött, hogy az asszony titkokban megbontotta a társasház plafonját, azon engedte be az idegeneket, akik el akarták venni a lelkét. Mert az ő lelke különleges, teli van jó szándékkal. A másodikat hivatalosan el se vette, ezzel viszont két évig bírta, mígnem egy éjszaka rájött, hogy a nő a konyhából a földönkívüliekkel morzézik, tititá-tátiti-titititátá, az ő elveszejtéséről értekeztek, arról, hogyan szedik majd ki a szívét, s viszik el, mert az ő szíve különleges, teli van fénnyel.
A tejes asszony szánakozó pillantásokat vetett rám, a fülhallgatós fiú pár millimétert kijjebb húzta a fülkagylójába besimított dugót. A zseníliás továbbra is mereven nézett maga elé, attól félve, ha picit is megmozdul, a férfi figyelme véletlenül odakalandozik, s akkor az ő szemébe néz majd így, nem engedve el a tekintetét egy pillanatra se.
A harmadik feleség miatt ő maga bontotta le az ablakot, s úgy aludt, hogy a teste a szobában, de a feje kint lógott, folytatta tovább a férfi, mert az ufók már az agyát is el akarták vonni. Az ő agya különleges, tette hozzá, tele van van tiszta gondolattal. Ha akarom, láthatom ezt, itt vannak a versei, megmutatja.
Éreztem, hogy a busz halkan, kuncogva, vagy épp értetlenül figyelő közönsége most azt várja, visszautasítom a verseket. A férfi is ezt várta, a válla megadóan ernyedt el.
Mutassa, mondtam, érdekelnek a versei, mire a szemében újra kigyúlt a fény, s előkotorta koszos táskájából a csíkos papírfecnikre kanyarított szálkás betűit, boldogságról, a karácsony békéjéről, a fák illatáról. Írhatnám, hogy jó versek voltak, lehetne ez a hepiend, de nem voltak azok. A városig párat hangosan fel is olvasott belőlük, egyre jobban bedőlve a közlekedőfolyosóra, szinte a fülemig hajolva. Mire leszálltunk, a busz népe habókos különcnek könyvelt el immár mindkettőnket.