A Felkelés Auschwitzban című könyv komor tanúságtétele szerint a Sonderkommando világa – a poklok pokla. Még Auschwitz-Birkenau infernóján belül is a legmélyebb bugyor. Tagjait kényszerítették arra, hogy kihozzák fogolytársaik tetemét a gázkamrából, nekik kellett kihúzniuk az aranyfogakat, ők nyírták le a nők haját, vizsgálták át a hátrahagyott ruhákat, értéktárgyak után kutatva. A halálzónában éltek, s tudták: abban a pillanatban, hogy ide kerültek a sorsuk megpecsételődött. Minden gaztettet testközelből láttak, a nácik nem akartak tanúkat: időről időre meggyilkolták a kommandó páriáit, s újabb csapatot hoztak. Dante szavaival: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
Nem csoda, hogy fellázadtak – gondolhatná a megrendült kései olvasó. Pedig felkelésük valójában maga a csoda. Épp erről szól a könyv. (Az egyik szerző, Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című, szintén a Sonderkommandoról írt kötete a Saul fia forgatókönyvének egyik forrásműve volt.)
Auschwitz gyötrelmesen hosszú történetének egyetlen felkelése során olyan emberek szegültek szembe a paranccsal, s támadtak rá őreikre, akiket hosszú ideje a legszörnyűbb módon megaláztak, akiket szakadatlan lelki-testi terrorral igyekeztek megtörni, akiket ezért a nácik akarat nélküli rabszolgáknak tekintettek. Akiket még a táboron belül is elkülönítettek. Akik ekkor az auschwitzi – mélyen konspirált – ellenállási mozgalomtól sem kaphattak segítséget. Csak magukra számíthattak. S még a véletlen is ellenük szegődött.
Tudták, esélyük a győzelemre szinte a nullával egyenlő. Mégis belevágtak, legtöbbjüket hamar lelőtték. De harcolva haltak meg, tiltakozva a kiteljesedett aljasság terrorja ellen. Cselekedetük ezért magasodik hőstetté, erkölcsi példává. Az emberi méltóság töretlenségének jelképévé.
A könyvben az olvasó gyakran olyan részletekhez ér, amikor egy ideig fel sem tudja fogni a szavak, mondatok értelmét, csak dermedten néz maga elé. „A férfiholttesteket két női holttest közé tették, mert a női test zsírtartalma magasabb volt, s ezt az égetésnél kihasználták. Ahogy arra az SS-ek ’kutatásaik’ során rájöttek, a gyerekhullákat ’ésszerű’ volt felnőtthullákra fektetni, hogy a testek közötti hézagokat jól kihasználják.” – A recenzens elnémul, erre az iszonyatra nincs szó.
Miközben azt szeretnénk, hogy ezt a könyvet, melyet a mindig kitűnő Győri László fordított, nagyon sokan elolvassák. Mert azzal, hogy emléket állít a felkelőknek, a felejtés ellen is érvel. Nehogy megismétlődjenek a múlt rémtettei.
