Horthy Miklósról szólva tíz szerzőből kilenc azt írja, hogy a későbbi kormányzó legmagasabb rendfokozata az ellentengernagy volt. Így él a köztudatban, talán mert az olyan viccesnek tűnik, hogy ellen-tengernagy. Nem akarok belemenni abba, mi ennek a haditengerészetben valaha indokolt elnevezésnek az eredete, és abba sem, hogy ezt a „vicces” rendfokozatot más nyelveken is így, vagy csaknem így nevezik (contre admiral, kontreadmiral, contrammiraglio, rear admiral, контр-адмирал), mindenesetre leszögezhetjük, hogy 1918. november 1-én IV. Károly császár és király Horthy Miklóst altengernaggyá léptette elő.
A hivatásos történészek persze, tudják ezt és kiismerik magukat a címek között, de azért ők sem mindig. Nyikita Hruscsovot például még ők is következetesen pártfőtitkárként emlegetik. Holott ő 1953-tól 1964-es leváltásig a párt központi bizottságának első titkára volt. Csak utóda, Leonyid Brezsnyev vette fel a főtitkári címet.
Lehet, hogy a fenti különbség csak protokolláris, a két cím azonban mégsem egészen ugyanaz. De említhetek egy másik állandó címtévesztést is. Azok a második világháború előtti (Magyarországon működő külföldi, illetve külföldön működő magyar) diplomaták, akiket makacs következetességgel emlegetnek nagykövetként (teljes címük: rendkívüli és meghatalmazott nagykövet), valójában csak követek (rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter) voltak. Az 1815-es bécsi kongresszustól kezdve egészen az 1940-es évekig ugyanis az volt a nemzetközi gyakorlat, hogy nagykövetet csak egy nagyhatalom akkreditál egy másik nagyhatalomba.
Külföldi államférfiak és (immár valódi) nagykövetek gyakran koszorúznak meg egy kőtömböt a budapesti Hősök terén. Ezt a tömböt a média előszeretettel nevezi az Ismeretlen Katona Sírjának. Nos, ilyen emlékmű van például Párizsban és Moszkvában. Ezek alatt valóban egy háborúban elesett katona földi maradványai nyugszanak. A budapesti kőtömb alatt azonban senkinek nem nyugszanak a hamvai. Ez a Hősök Emlékköve, amelyet 1929-ben avattak fel, s amely eredetileg az első világháborúban elesett magyar hősöknek állított emléket.
A médiában is előjön az a „köztudott tény”, miszerint első Nobel-díjas tudósunk, Szent-Györgyi Albert nagy vívmánya az volt, hogy felfedezte a C-vitamint. Holott nyilvánvaló, hogy nem felfedezte, hanem izolálta azt. Márpedig felfedezni, illetve izolálni egy szerves vegyi anyagot – amint Odesszában mondanák – két nagy különbség.
Szép számmal akadnak azután olyan „közismert” és „köztudott” állítólagos tények is, amelyek egyszerűen nem tények, és amelyek a történelmi/városi legendák sorába tartoznak. Ma már szerencsére egyre ritkábban emlegetik azt a jogi képtelenséget, hogy a trianoni szerződés hatálya száz évre szól (vagyis lejártakor, 2020-ban visszaáll „Nagy-Magyarország”), az azonban változatlanul él a köztudatban, hogy az említett szerződés Magyarország és Csehszlovákia határaként egy szakaszon a Ronyva nevű hajózható víziutat jelöli meg. (Lám, úgymond, ennyire nem ismerték Magyarországot a békediktátumot ránk erőszakoló győztes nagyhatalmak.) Nos, a Ronyva, mint kijelölt határ, valóban szerepel a Magyarország határait megszabó békeszerződésben, de hajózhatóságára még csak utalás sincs benne. Személyes emlékként hadd említsem meg, hogy gyerekkoromban kőről-kőre ugrálva magam is nem egyszer keltem át száraz lábbal a maximum 5 méter széles Ronyva patakon.
Az is „közismert”, hogy amikor a németek megszállta Dániában elrendelték a zsidók sárga csillaggal való kötelező megjelölését, ez elleni tiltakozásul Keresztély király is felvarrta zakójára a Dávid-csillagot és tüntetőleg így lovagolt/sétált végig naponta Koppenhága főutcáján. Ez 100 százalékig fake news. De itt legalább a forrást ismerjük (tudniillik az első említést): Leon Uris amerikai író szépítette meg így a történelmet Exodus című regényében.
Egy effajta sületlenséget elegendő csak egyszer kitalálni (vagy valamit félreérteni), aztán már van mire hivatkozni. Nem tudom, honnan származik az a – megint csak a köztudatba beivódott – mese, miszerint az úgynevezett Ratkó-korszakban volt egy olyan jelszó (az volt kiírva a szülőotthonokra, az szerepelt plakátokon stb.), hogy „Lánynak szülni dicsőség, asszonynak szülni kötelesség”. Lehetséges, bár nem merem határozottan állítani, hogy a hitleri Németországban adták ki ezt a jelszót, de hogy nem nálunk, az „átkosban”, az biztos. A Rákosi-féle Magyarországon házasságon kívül szülni ugyanis talán még botrányosabb dolognak számított, mint az ántivilágban, és ha egy női párttaggal fordult elő ilyesmi, erkölcstelen magaviselet címén sürgősen kizárták a pártból.
A „köztudott” kategóriájába tartozik az a történelmi legenda is, miszerint 1956 októberében-novemberében, a magyar forradalommal egyidőben kitört szuezi válság idején a Magyarországra vezényelt szovjet katonák a Duna láttán azt hitték, hogy a Szuezi-csatornánál vannak. Nem zárom ki, bár még azt is kétlem, hogy egy vagy két ilyen eset lehetett, de hogy általában ezt hitték... Hiszen politikai tisztjeik egyfolytában arról papoltak, hogy a magyar földesurak, gyárosok, fasiszták által kirobbantott ellenforradalom letörésére jöttek segíteni a magyar dolgozókat.
Visszatérve a határokhoz. Különböző összefüggésekben jobb sorsra érdemes tudatlansággal gyakran emlegetik a két ország határai között elterülő senki földjét. Ez nemzetközi jogi abszurdum! Ha létezne ilyen senki földje, bizonyára legalább az egyik ország megpróbálná bekebelezni, illetve ott, az egyetlen ország felségterületét sem képező földdarabon találhatnának menedéket körözött bűnözők, elvégre arra a területre már egyik ország joghatósága sem terjedne ki. Holott nyilvánvaló, hogy két országot egymástól az államhatár választ el, amely nem sáv, hanem egy képzeletbeli vonal. Attól jobbra-balra már 1-1 milliméternyire is valamelyik ország felségterülete található. A fogalom a múlt állóháborúiban volt valós, amikor két hadviselő fél állásai több tucatnyi vagy még több méterre húzódtak egymástól, és ami köztük volt, azt nevezték – de akkor sem jogi értelemben – a senki földjének.
Végül köztudott az is, hogy Hongkong városállam. Ha nem volna köztudott, bizonyára az az újság sem említette volna így több ízben is, amelynek hasábjain ez a cikk megjelenik. Valójában Hongkong tényleg város, de sohasem volt állam. Sokáig brit gyarmat volt, 1997-ben pedig visszatért az anyaországához, Kínához, amelynek azóta különleges közigazgatású területe.
