Csiklandozó érzés volt, ahogy a zöldellő fák lombjai időnként végigsimították az oldalát, amikor elhaladt mellettük. Szerette a tavaszt, ahogy a langyos szellő beleborzolt a hajakba, ahogy a gyengéd zápor néha futásra késztette az embereket, néha meg a viharos szél kifordította az esernyőket és az utasoknak esőtől ázottan kellett felszállniuk a villamosra.
Sok utast megismert, reggel munkába, iskolába indultak, délután fáradtan tartottak hazafelé, s voltak, akik ismét útra keltek, mentek sportolni, szórakozni.
Emlékszik egy anyára is, aki fél évszázadig vezetgette kézen fogva értelmi fogyatékos lányát. Vitte magával mindenfelé. A villamoson gyakran talált beszélgetőpartnert, mesélt az életükről, arról is, hogy amikor megszületett a lánya, azt mondták neki a kórházban, hogy hagyja ott, úgysem fog sokáig élni, de ő hazavitte. A lánya 50 is elmúlt, amikor meghalt. Hamarosan a nénit sem látta többé. Az tarthatta életben, hogy a lányáról gondoskodott.
Sokszor felszállt egy bolondos bácsi is. Nem volt épeszű, ez látszott rajta. Nem tudott beszélni se rendesen, azt azonban érteni lehetett, hogy '56-ban találatot kapott a házuk, s a beomló épület betörte a fejét, attól vált ilyenné. Ahogy próbálta elmondani, hogy mi történt vele, megkocogtatta a fejét, látszott és hallatszott, hogy valamivel kipótolták a csontot. Egyszer előhúzott egy füzetet, gyönyörűen formált betűk sokaságával írta tele. Mérnök volt egykor, aztán már csak ilyen bolondos.
Tavasszal, ha az ég is zokog, könnycseppjei virágok színkavalkádját hívják életre. Az útja mentén a fű pitypangoktól sárgállott. Amikor a szirmok átváltoztak pelyhekké, kislányok szakították le és ráfújva az ég felé reptették, átszellemült arccal remélve, hogy felér a kék égboltig, fel a mennyekbe, üzenetet vinni az égieknek, hogy van még remény, hogy egy útszéli virágból szárnyaló káprázat lehet, mielőtt végleg eltűnik a messzeségben.
Évtizedekig rótta ugyanazt az utat a külvárosban. Látott megépülni lakótelepeket, látta, ahogy lebontanak régi házakat, óvodákat, hogy piacot építsenek a helyükre. Mennyi emlék veszett el az idők során.
Nyaranta nosztalgiával gondolt a strandra. Mindig mosolygott, amikor elhaladt előtte, mert kiszűrődött a zsivaj, ahogy gyerekek kacagva csobbantak a vízbe, fröcskölték egymást, élvezték a nyarat, a napfényt, a hűsítő vizet, az árnyat adó fákat. Aztán ez is eltűnt. Lakópark lett a helyén, meg cukrászda. Minden megváltozott.
Hányszor látta, ahogy a kisgyerekeket még félálomba szenderülve vonszolják a szüleik óvodába, iskolába. Többször hallotta, hogy egy apa reggelente könyvből mesét olvas kisfiának, aki az ölében ül, álmosan az apja mellkasára hajtja a fejét, látta az arcán, hogy a mese tova repítette, ott jár, túl az Óperencián. Az utasok mindig mosolyogva, csendben hallgatták a meséket. Ilyenkor mintha angyal szállt volna el felettük. Tán még a szárnyai susogását is hallani lehetett.
"A villamos is aluszik, – s míg szendereg a robogás – álmában csönget egy picit." Ez az idézet gyakran eszébe jutott, amikor aludni tért. Egyszerű, de komfortos otthona volt. Biztonságban pihenhetett, értő kezek vizsgálták át műszak után és ki is takarították. Ott alhatott a testvérei között a remízben, de ennek is vége lett.
Az otthonát eladták, őt lecserélték modernebbre. Olyanokat mondtak rá, hogy már öreg, nem korszerű. Pedig tudja, hogy az utasok nagyon szerették, külsőleg és belsőleg is őt, az UV villamost. Mindig barátságos volt, a lépcsői nem voltak magasak, belül tágas volt. Mégis, tudja ő is, eljárt felette az idő.
Azt hitte, hogy egy roncstelepen fogja végezni ócskavasként, de csoda történt: nosztalgiavillamos lett és karácsonyonként ismét láthatja a szeretett környéket. Ilyenkor fényfüzérekkel díszítik fel és ismét nekivág a jól ismert útnak. A sötétben ragyogva robog végig a síneken. Van, aki csak kimegy megcsodálni és vannak, akik fel is szállnak rá, emlékeket idézni a tovatűnt ifjúságról.
Elhozza az ünnep melegségét a szívekbe.
