Komoly lehetőséghez jut a rendező, akinek megadatik, hogy színpadra állítsa A vágy villamosát, hiszen Tennessee Williams darabja időtálló és pincemély társadalmi-lélektani kérdésekre keresi a választ. Persze farigcsálni kell némiképp a hetvenéves szövegen, illetve felpörgetni, legalábbis a XXI. századhoz igazítani a realizmus igényeinek megfelelő tempót. És persze szükség van egy Blanche-ra a társulatban, mert a törékeny-mesterkélt, lecsúszott-finomkodó, alkoholista-lelkibeteg, álomvilágban élő asszony megformálása egyfelől igazi ajándék az arra érdemesnek, másrészről sokan csak hiszik, hogy alkalmasak a megszemélyesítésére.
A kaposvári Csiky Gergely Színházban Bérczes László rendező szerencséjére Mészáros Sára személyében talált megfelelő alanyt, ám egyúttal az is bebizonyosodott: a főszereplő tündöklése még kevés a valódi színházhoz. Amelyhez elsősorban megfelelő körülmények szükségeltetnek, s ezek a somogyi megyeszékhelyen messze nem adottak: a teátrumépület felújítása miatt az Agórába szorult a társulat, ahol az infrastruktúra egyszerűen nem teszi lehetővé egy darab méltó bemutatását. Az aprócska, stúdiójellegű színpad elképesztően beszűkíti a lehetőségeket, feladva a leckét a díszlettervezőnek – még szerencse, hogy a Williams-darab nem igényel komoly hátteret. A művelődési házas körülményeket Bérczes zenével próbálja áthidalni, s a hol a színpadról, hol a díszlet mögül szóló – élő – szaxofon remek ötlet, segít a nézőnek, áthidalja az időbeni ugrásokat, s rendre új lendületet ad az eseményeknek. Utóbbi rá is fér a darabra, ugyanis Mészáros Sárának kevés igazi társra akad a színpadon.
Szvetnyik Kata Stellaként kellemes partnere a helyzetével megbékélni képtelen, s emiatt saját rózsaszín-hazug világot építő, lecsúszott arisztokrata asszonynak, a többiek viszont… A múlt ismeretében hihetetlen, de Kaposvárt is utolérte a vidéki színházak rémálma: bizonyos karakterekre nincs megfelelő színész a társulatban. (Hogy miért, arról már többször is írtunk…) Így aztán Stanley proli polákjára is vendéget kellett hívni. Hogy miért Molnár Gusztávra esett a választás, így utólag, nehéz megállapítani. Orgánuma, játéka messze nem macsós, közönségessége, dúvadsága talmi, ebből adódóan Blanche feletti végső győzelme is. Hármójukon kívül a többiek tényleg csak statisztálni járnak a színpadra, egy újabb felejthető estével ajándékozva meg a máshogy-máson szocializálódott kaposvári publikumot. Csak Blanche-t tudjuk idézni: Nekem nem a valóság kell. Varázslatot akarok!
Arra egyelőre még várni kell…
