Mari, az aerobikcsapat, ötvenes éveiben járó, örökké vidám tagja, bús-komoran érkezik az órára. A többiek faggatására bevallja: párja, Péter egy SMS-ben tudatta vele, hogy elhagyja. A nők megütközve olvassák az imádott férj két évtizedes házasságot lezáró üzenetét: „Még várok az élettől kellemes meglepetéseket. Elköltözöm. Bocs.” Volt jel? - bukik ki valakiből a kérdés. És Mari meghökkenve tagad.
"Megfőtt béka" szindróma
A házasságok és a barátságok válsága csak látszólag tör ki hirtelen. A gyermekkori barátságnak egy váratlan vita véget vethet, ám a nézetek vagy életszemlélet különbsége fokozatosan szélesedik. A házastársak egyikének elköltözése a másik felet sokkszerűen éri, pedig a krízis régóta lappang. És a válság nemcsak az 50-eseket, 60-asokat fenyegeti. Ezzel szembesülnek a „midlife” krízissel küszködő 40-esek, és a párkapcsolatba gyorsan beleunó 30-asok. Ám akárhány évesként maradsz magadra, az fáj legjobban, hogy – mint Bergman „Jelenetek egy házasságból” filmjének hősnője, Marianne – ráébredsz, rajta kívül szinte mindenki tudott a problémákról. Miközben a „velem ez nem történhet meg” illúziójában éltél, hátad mögött, ismerőseid már a súlyosbodó válság jeleit tárgyalták. S amikor ezt szemükre veted, azzal vágnak vissza: sokszor jelezték, de süket fülekre talált a figyelmeztetés.
Azt gondolhatnánk, hogy az efféle vakság, a racionálisan és hidegen mérlegelő üzleti szervezetek világában nem fordul elő. Ám negyed évszázada az IBM, tizenöt éve az Eastman-Kodak, nemrég pedig a Nokia vált áldozatává a – látszólag - derült égből villámcsapásként bekövetkező válságnak. A siker-példákról rendre kiderül: már néhány éve irányítatlanul sodródnak a világgazdaság hánykolódó tengerén. Az IBM - fájdalmas terápiát követően - felgyógyult, az Eastman-Kodak-ot felszámolták, a Nokia a túlélésért küzd.
A lejtőre került vállalatokhoz hasonló forgatókönyv szerint omlanak össze politikai pártok is. Egykor diadalmas választási sikereiket ünnepelte a világ, ma pedig az egykori „elvtársak” marakodó politikai ellenfelek. Miközben mindenki azt latolgatja, „vajon ez a vég, vagy van még lejjebb”, az egyetlen, ami világos: az írás régóta ott volt a falon, csak nem vette észre senki.
Az efféle történetek legtalányosabb eleme: miközben a kudarc – látszólag - váratlanul bukkan elő, a visszatekintő elemzések egyértelmű jelek sokaságát azonosítják. Mintha az egykori szerelmesek, a sikerben fürdő vállalatok és a győzelemre éhes politikai pártok nem látnának tovább az orruk végénél. A vakságnak erre a különös fajtájára meghökkentő fogalmat alkotott a tudomány: „megfőtt béka" szindróma. Ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, elviselhetetlennek találva azt, azonnal kiugrik. Ha azonban hideg vízbe rakják, és a vizet lassan melegítik, a béka szinte megfőzhető: nem érzékeli az eredetileg hűvös, majd lassan melegebbé, végül forróvá váló a víz hőmérsékletének fokozatos változását. Az egyre forróbb vízben mozdulatlanul heverő béka helyzetét egyének, szervezetek vagy akár egész társadalmak átélhetik.
Tudatunk épp így átsiklik környezetünk kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzései felett. Nem érzékeljük egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat kihűlését. Elkerüli figyelmünket házasságunknak a mindennapok unalmába való beleszürkülése, hozzászokunk gyermekeinkkel, barátainkkal vagy szüleinkkel való találkozásaink ritkulásához, beletörődünk munkánk növekvő monotonitásába. Az egykor sikeres vállalatok sem fogják fel vészjelként az elpártoló vevőket, a kilépő munkatársakat, a megerősödő versenytársakat, a romló nyereségességet. Gyakran még az iparágat alapjaiban megrengető, földcsuszamlásszerű technológiai változást sem érzékelik. De így esnek áldozatául a „megfőtt béka” szindrómának egykori diadalmas politikai mozgalmak. Elkerüli figyelmüket a régi jelszavak lassú, de biztos leértékelődése, a tagság és a vezetés közötti növekvő konfliktusok.
Viszonyítási pont
A menedzsment tudomány nemcsak rácsodálkozott a jelenségre, de gyógymódot is kifejlesztett. A megoldás kulcsa: az elbizakodottság - „a velünk ilyen nem eshet meg” - távoltartása. Hajlamosak vagyunk azt hinni: míg mások boldogsága véget ér, a miénk örökké tart. A racionális elemző azonban nem hisz a „mindig” és az „örökké” végleteiben, azt keresi: azonosíthatók-e a válság felé araszolás tünetei, a környezet változásának észrevétlen jelei. Az elbizakodottság ellenszereként pedig a benchmarking módszert ajánlja. A benchmarking - eredetileg - viszonyítási pont, amely a legjobb teljesítményét veszi alapként. A vállalati gyakorlatban ez termékeink és szolgáltatásaink, technológiánk és teljesítményünk állandó összemérését jelenti a legsikeresebb versenytársakéval. A folyamatos és részletes összevetés felhívhatja a figyelmet a hanyatlásra – mielőtt a problémák válsággá szélesednek. Sőt, így nemcsak a változtatás szükségessége válik nyilvánvalóvá, de az iránya is.
A benchmarking - bármilyen különös - használható akár egy társadalom vagy éppen egy házasság állapotnak megítélésére. A társadalmak összehasonlításának elfogadott mérőszámait a Világbank, Worldwide governance indicators (WGI) mutatói tartalmazzák. Ezek a mutatók mindenki számára nyilvánosak és hozzáférhetők, legfeljebb az átlagember nem érdeklődik irántuk és az éppen hatalomban levők, eltelve saját - vélt - nagyságuktól és maguk is bedőlve az általuk alkalmazott manipulációknak, nem figyelnek a jelekre. Jellegzetes például, hogy hazánk kormányzásának minősége – ezzel együtt versenyképessége és demokráciája is - a 21. században, az egymást váltó kabinetek alatt egyaránt, folyamatosan romlott. Ezen a tényen az állampolgár nem gondolkodott el, és a választások azt mutatják, nem is nagyon szeretne. Holott egy ország teljesítményét, a polgári szabadságjogok teljesülését, politikai rendszerének minőségét és a korrupció mértékét végső soron ezek a mutatók pontosan jelzik előre.
A benchmarking megvalósítása egy házasság esetén sem bonyolultabb, legfeljebb az „adatbázis” nehezebben teremthető meg. Csak példaként – vagy elrettentésként – íme a „házasság benchmarking” szempontjai:
- Beszélgetések gyakorisága kapcsolatuk jövőjéről, arról, vajon valóban minden rendben van-e a kapcsolatukkal.
- A visszajelzésre alkalmat kínáló események elmulasztásának száma (születésnap, kitüntetés, stb)
- A szexuális együttlét gyakorisága és hogy mindkét félnek egyformán örömére szolgál-e
- Egymásnak adott dicséretek, a másik problémái iránt érdeklődés száma
- A házasság szokásos szolgáltatásaival (ebédkészítés, bevásárlás, gyerekkel való foglalkozás, stb.) kapcsolatos pozitív vagy negatív visszajelzések száma
- A hajlandóság mértéke a „másik” félnek tulajdonított szolgáltatás elvégzésére
- A másik fél munkája, hobbija iránti érdeklődés, dicsérő, vagy szeretetteljes visszajelzés
- A veszekedések száma, alakulása és jellege, és a veszekedések tapasztalatainak feldolgozása egymással
- Bármelyik fél kiadja-e a belső problémáikat a másik beleegyezése nélkül, megvédik-e a felek egymást, egy harmadik személlyel zajló vitájában
- A másik fél problémáinak megoldásában való részvételi hajlandóság mértéke
- Azon visszajelzések száma, amelyeket a másik fél nem megfelelő viselkedésével kapcsolatosan tesznek.
Lehet, hogy a kérdéssort végigolvasva az olvasónak elmegy a kedve saját házasságának benchmarking elemzésétől. Túlságosan mechanikusnak, számítónak tűnhet ez alapján felmérni szerelmünk vagy barátságunk érzelmektől áthatott és ösztönök által vezérelt állapotát. Ám ne feledjük: éppen ezeket a jelzéseket azonosítjuk másoknál, és beszéljük ki őket. Mégis, a legtöbben - nem vitatva a benchmarking szerepét egy műszaki rendszer vagy egy gazdasági vállalkozás esetén – idegenkednek így tekinteni saját kapcsolataikra. Kérdés, van-e más megoldás, amely biztosíthatná egy fontos kapcsolat folyamatosan magas minőségét?
Maximális szolgáltatás
Ezt a másik lehetőséget egy német vezető történetével szeretném érzékeltetni. A szereplők - Hans és Martha - egy évtizede éltek mintaházasságban. Ám egy este, amikor Hans - szokás szerint - későn jött haza, és azonnal bevonult a dolgozószobába, Martha azzal állt a férje elé: "Hans, elválok tőled”. A megdöbbent férje csak annyit tudott kinyögni: „Martha, nekem te vagy a mindenem”. „Elhiszem neked, hogy ezt komolyan is gondolod – válaszolta Martha –, de az elmúlt időben egyre fáradtabb, unalmasabb és szürkébb lettél. Régen gyakran jártunk el vacsorázni, színházba és hangversenyre. Most hónapokig sehova nem megyünk. Csak várlak itthon, és amikor megérkezel, beülsz a dolgozószobába. Amikor odabújnék hozzád az ágyban, mindig fáradt vagy. Amikor ezt szóvá teszem, idegesen válaszolsz, vagy hallgatsz. Nem arról van szó, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen rájöttem, ez az út a biztos katasztrófához vezet. Ezért döntöttem úgy: inkább váljunk el most, amikor még megőrizhetjük a kölcsönös tisztelet maradékát."
„Martha, belátom, hibáztam – mondta Hans - de adjál még egy esélyt. Csak annyit kérek tőled - és az együtt töltött évtized okán ennyit megtehetsz - adj egy hetet, és hidd el, minden meg fog változni”. Martha elgondolkozott, majd azt mondta: jó, kapsz egy hetet. És ezen a héten Hans valóban megváltozott. Újra a régi volt: a kedves, a megértő, a jókedvű és igen, a férfias. Ám amikor a házasságuk első hónapjait idéző hét letelt, Marta újra Hans elé állt és a következőket mondta: "Ez egy csodálatos hét volt, de úgy döntöttem, mégis elválok tőled". "De hiszen nem tagadhatod, hogy minden megváltozott" - mondta Hans. "Valóban megváltozott – válaszolta Martha -, de józan eszem arra figyelmeztet, hogy végül mindig visszatér a régi unalom, a fáradtság és a szürkeség. Én úgy akarok elmenni tőled, hogy ezzel a szép emlékkel távozzam." Hans erre csak annyit tudott kinyögni: Martha, adj még egy hetet! Azóta több mint 10 év telt el, és Martha minden héten ad egy újabb egy hétre szóló esélyt Hansnak, aki úgy viselkedik, mintha az épp adott hét volna az utolsó esélye.
Képzeljék el, ha mindannyian úgy mennénk be reggel dolgozni, hogy ezen a héten dől el, vajon megtarthatjuk-e munkahelyünket. Képzeljék el, hogyan szolgálnának ki minket, vásárlóként, fogyasztóként, betegként, és állampolgárként, ha az ügyeinket intézők tudnák, hogy a hét végén dől el, tovább dolgozhatnak-e. Ugye, egészen másként nézne ki ez az ország! A probléma csak az, hogy mindannyian két szerepet is játszunk: egyidejűleg vagyunk eladók és vevők a piacon és a boltban, az iskolában és a bankban, egyszerre vagyunk szolgáltatást nyújtók és azt igénybe vevők az önkormányzatnál és a rendőrségen, és a házasságban is.
Nincs ez másként a politikában sem. Képzeljük csak el, mennyire másként foglalkoznának velünk a politikusok, ha nemcsak négyévenként egy-két hónapot töltenének kegyeink keresésével. Nemcsak a házasságok, de a pártok is tartósabbak volnának, ha az érintettek – mint Hans és Martha - állandóan egymás örömét igyekeznének szolgálni. Az persze más, ha valaki úgy teszi fel a kérdést: vajon megér-e ennyit egy házasság, egy munkahely vagy a politika? Szerintem igen, de ezt mindenki döntse el maga. Én pusztán azt állítom: ha örömteli kapcsolatot, jól működő vállalatot, sikeres pártot, boldog társadalmat akarsz, akkor egyszerre kell igényesnek lenni társad „szolgáltatásai” iránt, és a maximumra törekedni, amikor őt szolgálod. A boldogsághoz e két szerepben egyaránt kiválót kell nyújtanod!
