Feladta a kérdést a helyzet a német szocdemeknek: kössenek-e nagykoalíciót Frau Merkelékkel, avagy ne kössenek? Menjenek-e tovább a régi úton, azon a göröngyös úgynevezett harmadikon, vagy ne menjenek, s próbáljanak meg valami újat kitaposni?
Sok érv szól a nagykoalíció mellett: kormányzati stabilitás, uniós vezető szerep, no meg a kormányzati pozíciókhoz szokott egyes SPD-politikusok lobbi érdeke - egyiket sem lehet csakúgy „séróból” figyelmen kívül hagyni.
De akadnak ezeknél mélyebb törésvonalak is.
Az SPD jó ideje már nem nagyon tudja magát karakteresen felmutatni. Merkelék épp a levegőt szívták el előlük, alternatíva helyett ők lettek a Frau nem sok vizet zavaró, praktikus kisegítői. Most ugyan a Frau elég nagy bajban van, s ezt ügyesen kihasználva a kis hasznosból akár komolyabb partnerré is válhatnának, ám a párt alapvető problémáit ez sem oldaná meg.
Miben és hogyan lehetne a jobbközéptől vonzóan különbözniük? Erre kellene valami érvényeset felelni végre a német szocdemeknek (is).
Közhely, hogy a néppártosodási folyamatban az osztálypártok egynemű ideológiáját kevert eredetű, többféle anyagból összegyúrt massza váltja fel. A pártok elcsennek egymás értékeiből, hogy aztán csak ezek rangsorolásában, a meghirdetett célok hierarchiájában különbözzenek egymástól. De ha közben elszakadnak eredeti gyökereiktől, az megkérdőjelezi a hitelességüket, rontja szavazatmaximalizáló képességüket. Lehet egy ideig sikeres „mixerként” bűvészkedni, hol ide, hol oda téve a súlypontot, ahogyan a helyzet kívánja. Előbb-utóbb azonban, jó mixer ide vagy oda, nagyot reccsenhet alattuk a hitelesség ága.
A választásokon az ág jókorát reccsent, a szocdemek alatt akkorát, hogy egyik legrosszabb eredményüket produkálták. A német társadalom mintha beleunt volna már a bűvészkedésbe (nota bene: Merkelébe is), és a politikai szélek felé kezd kacsingatni. Még nem szakadt ugyan darabjaira a német pártrendszer (mint sok más helyen Európában), de a hasadások már jól láthatóak.
Akik az SPD-ben ellenzik az „új” nagykoalíciót, éppen ettől félnek. Különösen a fiatal szocdemek tartanak tőle, a régi folytatása helyett ők ezért egyértelműen az ellenzéki szerep, ezen belül pedig a baloldali megújulás mellett teszik le a voksot.
Schulz, aki vereségre vezette a pártot, a választások után - mentve a menthetőt - először ezt is ígérte. Most azonban, hogy akár még a kancellári poszt lehetősége is felsejlik előtte, már megengedőbb húrokat penget. De legalábbis próbál időt nyerni.
Kérdés, hogy mihez. A még jobb alkupozícióhoz-e, vagy ahhoz, hogy a minél alaposabb megújulásnak nekiveselkedjenek?
Utóbbi jóval nehezebb persze, hiszen nem csupán a német szocdemek problémája, hogy a balközép kiüresedett szellemi kamráját illenék korszerű, XXI. századi tartalommal megtölteni. Ám ha neki se látnak, akkor a „menni vagy nem menni” dilemmájából könnyen a „lenni vagy nem lenni” kérdése lehet.
