Magyarországon az utóbbi időben általában félmillió külföldre eltávozott magyar állampolgárról szoktak beszélni. Véleményem szerintem ez a szám téves. Szerintem legalább egymillió emberről van szó, vagy többről.
Amikor eljöttünk, akkor egyikünk kapott munkát. Ezt követően még fizettük a másik házastárs tb-járulékát, amíg nem éreztük Németországban biztos lábakon magunkat. Nem sokkal később visszaadtuk a másikunk tb-kártyáját is, mivel itt biztosítottnak minősül a házastárs és a gyerek is a dolgozó fél jogán. A négy gyerekünk tb-kártyáját is szerettük volna visszaadni, de erről lebeszéltek az ügyintézők, mondván, hogy 18 éves korig ingyenes, alanyi jogon jár.
A félmilliós számot a tb-statisztikák alapján szokták kihozni. Ezt azért érzem alábecsültnek, mert mint látható, egy-két visszaadott tb-kártya mögött a mi esetünkben még további 4-5 személy áll, akik szintén nem laknak otthon. És valószínűleg nem mi vagyunk az egyetlen ilyen család.
Ez a félmillió ember kényszerből távozott: a kényszer alatt azt értem, hogy a teljes kiábrándultságból fakadóan kerestek valami megoldást az életükre. A mi esetünkben a devizahitelesek cserbenhagyása volt a kiváltó ok. Két fizetésből sem tudtuk fedezni a duplájára nőtt - államilag kamattámogatott - hitelünket. A felkínált megoldási lehetőségeket nem tudtuk igénybe venni, vagy nem láttuk őket valós megoldásnak. Szerintünk csak álmegoldások voltak.
Az utolsó utáni pillanatban történt árfolyamrögzítést már Németországban éltük meg. Ez a megkésett döntés velünk együtt sok más családnak sem tudta már döntően befolyásolni a jövőjét. Több ingatlanunk is volt Magyarországon. Rövid idő alatt igyekeztünk tőlük áron alul megszabadulni, úgy, hogy a hosszú, törlesztéssel töltött évek után egyharmaddal több tőketartozást fizettünk vissza. Így kárba vesztek azok a görcsös évek, amelyek alatt az energiáinkat a hitelek visszafizetésére fordítottuk. Hosszú évek munkája, a fiatalságunk egy részével együtt. A jövő, amit a gyerekeinknek szántunk. Bár a bankok a „tisztességtelen” nyereségükből külön adót fizettek, de ebből semmi sem került vissza a családokhoz, vagyis azokhoz, akiktől „tisztességtelenül” elvették.
A megmaradt pénzünkből és németországi hitelekből aztán itt több olyan ingatlanhoz jutottunk hozzá, amiről Magyarországon álmodni sem merhettünk. Németországban az ingatlan forgalmi értékének 120-130 százalékát tudtuk felvenni hitelként, a járulékos költségekre és a felújítási költségekre is gondolva. A felújításra szánt pénzt is előre odaadták, még a számlákat sem kellett bemutatni. Árfolyamváltozás nincs. A hitelkamatok 0,99-2,99 százalékig terjednek, banktól és jövedelemtől függően. THM-mel, hitelfolyósítási, értékbecslési, közjegyzői díjjal nem találkoztunk. A rögzíthető kamatnak nem volt külön díja.
Határon túli magyarként számomra Magyarország már a második ország volt, amelyet kénytelen voltam elhagyni. (Az elsőt a háború miatt.) Németország a harmadik országom, ahol otthont találtam, de hazát elég nehezen. Újra kellett születnünk itt. Hiszen Magyarországon elvették az otthonunkat, és ezzel együtt az országunkat is. Ez a legnagyobb veszteség. Fájón szoktam visszagondolni Magyarországra – de a gyermekeim már nem. Nekik már itt van az otthonuk. Pedig csak néhány év telt el. Minden év sokat számít, és minden év egyre távolabbra visz minket Magyarországtól. A gyermekeim már nem akarnak visszaköltözni.
Évente egyszer-kétszer utazunk Magyarországra, tavaly nyáron kerékpárral körbetekertük a Balatont nyolc nap alatt. A nyaralás végén az Erzsébet körúti villamoson utazva magyarul beszélgetünk arról, hogy meglátogattuk a könyvtárat is, ahova akkor jártunk, amikor még Budapesten laktunk. A beszélgetéshez hozzászólt a legkisebb gyermekünk is, aki a „Bücherei” szót használta tökéletes német kiejtéssel. Ekkor megjegyezte valaki az utasok közül:
- Ezek németek! Menjenek haza!
Úgyhogy nem „álcázhattuk” magunkat magyarnak tovább. Hazajöttük Németországba.
Németországban az külföldieket nem tekintik idegeneknek, ellenségnek. Az emberben az embert látják és a dolgozó kezet. A gyerekekben a jövő generáció hiányzó utánpótlását. Négy gyerek után az alanyi jogon járó családi pótlék havi 805 euró, a beilleszkedésüket is mindenki nagyban segítette. Külön nyelvórákat ingyen kaptak például az iskolában.
Nemrég meglátogattuk az auschwitzi emléktábort Lengyelországban. Leírhatatlan az a lelki nyomás, amit ott érezni. Olyan, mintha az a sok emberi lélek még mindig ott keringene. A magyar blokkban elolvasható, hogy ötszázezer magyar állampolgárt deportáltak, amit a társadalom közönyösen hagyott, nem tett ellene semmit.
Napjainkban szintén sok százezer magyar állampolgár volt kénytelen elhagyni a hazáját ilyen vagy olyan okok miatt. Vajon ezt is hasonló közönnyel nézi a magyar társadalom? József Attila szavai jutnak erről eszembe: „Nem én kiáltok, a föld dübörög”.
