Egy háborúban mindenki másként képzeli a túlélést. Van, aki győzni szeretne és megy előre, akár fejvesztetten is. Más pedig a visszavonulást választja. Ez utóbbiról mesél feleségének az ötvenes évei végén járó férfi. Majd hozzáteszi, amikor túlélésről van szó, az emberben nincs kegyelem. A háborúban a haldoklókat, akiken már nem lehet segíteni, hátrahagyják és a menekülők ilyenkor már csak önmagukra figyelnek. A férj és feleség az angol kortárs William Nicholson Visszavonulás című drámájában több mint harminc éve él együtt. A férfi tanár, a nő író, és van egy felnőtt fiuk. Látszólag mindenük megvan, polgári életmód, a hivatásuk szeretete, most már tényleg foglalkozhatnának egymással, hiszen a nagyfiú is önálló lett, mégis valami elromlott. Nem tudnak már egymásnak örülni, mindenki a másikban keresi a hibát. Felbomlott a harmónia. Összezavarodott minden. Nincsenek közös célok, egymás bántása folyik, a feleség ezt hangosan, látványosan teszi, a férj pedig először némán megadóan tűri, majd fokozatosan elindul a robbanás felé a történet. A férj bejelenti, hogy elköltözik, otthagy mindent, ha tetszik, visszavonul. Kiszáll, új életet akar, már mást szeret. A nő összeomlik, akár közhelyes, típus történet is lehetne Nicholson darabja, hiszen elég jellemző sztorit mesél el. Szerencsére azonban és ebben közrejátszik Kovács Krisztina a dialógusok drámaiságát és vadságát felerősítő fordítása a darab nagy részében képes mélyebbre menni. Valló Péter rendező otthon van az emberi viszonyok boncolásában. Nem akarja túljátszatni a történetet, a pontosságot és a hitelességet várja el a színészeitől. A Rózsavölgyi Szalon kicsiny, intim terében egyébként is azonnal lelepleződik, ami hamis.
A nőnek sok mindent el kell fogadnia, a feleség szerepében Söptei Andrea
A színészi játékban a hármasból elsősorban a fiút játszó Porogi Ádám és a feleséget alakító Söptei Andrea jeleskedik. Porogi, aki ebben az évadban szerződött Kecskemétről a Radnóti Színházba szinte végig jelen van a színen, sokszor némán, megfigyelőként. Ő az igazi áldozat, a fiú, akinek végig kell néznie, hogy az általa szeretett anya és apa házassága miként esik szét, az egyhangú összetartozásból, miként lesz civódó, majd darabokra törő kapcsolat. Talán az előadás csúcsjelenete, amikor a fiú nem tudja türtőztetni magát és sírni kezd. Egy fiatal férfi önazonos, mélyen igaz, kétségbeesett reakciójának lehetünk a tanúi.
Söptei Andreának jót tesz a Rózsavölgyi. Jól áll neki a testközelség. Minden mozdulata és gesztusa őszinte, nem beszélve arról, hogy egy folyamatot érzékeltet, a nő kizökkenésétől, a majdnem őrületig.
Rátóti Zoltán a férj szerepében főleg az előadás elején kissé túl passzív, mintha eltartaná magától a szerepet. Aztán belejön és próbálja felvenni a partnerei ritmusát és szenvedélyét.
A darab a fiú drámai monológjával zárul: „Amikor kicsi voltam és sétálni vittetek, előttem mentetek, egymás mellett, én meg futottam utánatok. Megöregedtetek, de még mindig előttem jártok. Örökké előttem az úton. Drága felfedezők, drága felfedezőim. Ahogy szenvedtek, úgy fogok szenvedni én is. Ahogy kitartatok, úgy tartok majd ki én is. Bennem még mindig össze vagytok kötve, örökre elválaszthatatlanok. Én vagyok a szerelmetek, a félelmetek, a kudarcotok. Bocsássatok meg nekem, hogy örökké erősnek akartalak látni titeket. Bocsássatok meg, hogy a gyereketek vagyok.”
