Még november elején hallhattuk a HírTV Célpont című műsorában azt a hírt, hogy Kisvárdán 700 millió forintnyi EU-s támogatásból épült (Nemzetiségi) Módszertani és Oktatási Központ. Talán az már nem is meglepő, hogy egy regnáló miniszter - esetünkben a fejlesztésért felelős Seszták Miklós - városába lassan számolatlanul dőlnek az EU-s pénzek; már a szemünk sem rebben, ha kiderül, hogy a pénzt nem pont úgy, nem pont arra és főleg nem teljesen azok kapták, akikre az eredeti pályázatot írták.
De az, hogy a pályázat eredeti kedvezményezettjeit egyáltalán ne engedjék be az intézménybe, még (!) kirívónak számít Magyarországon. Az ügy pikantériája, hogy nemcsak a helyi romákat zárták ki az oktatási központból (nem mintha az bármire magyarázat lenne), hanem a riportot készítő Báthory Róbertet is, akinek természetesen semmi sem lehet a képzeletbeli „bűnlajstromán”, hiszen nem is Kisvárdán él.
Persze az mind gyakrabban fordul elő, hogy egy EU-s pályázatról kiderül, nem pont úgy történtek a dolgok, ahogy az a pályázati kiírásban és a beadott anyagokban megfogalmazódott. Így lett Balatonfüreden a tehetséges, de szegény gyerekeknek szánt kollégiumból négycsillagos szálloda; Szegeden és Nyíregyházán a játszótérre szánt sok-sok pénzből (offshore) cégek közpénz jellegét elvesztett magántulajdona; vagy éppen Kisvárdán a romáknak szánt kultúrházból kézilabdások konditerme.
Hogy az intézményesített lopáshoz a kormány miképp viszonyul, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint amit 2015-ben szintén játszóterek kapcsán megtapasztalhattunk. Akkor az OLAF (az EU csalás elleni hivatala) megelégelte, hogy párszáz lelkes falvakban papíron 10-15 millióért olyan játszóterek épülnek „közbeszerezve”, amelyeket normál eljárásban harmad-negyed annyiért is meg lehetett volna építeni. Akkor az OLAF megállapításai miatt a településeknek vissza kellett (volna) fizetniük az uniós támogatásokat. Csakhogy a kormány „egyes önkormányzatok számára támogatás biztosítása működőképességük megőrzése érdekében" címen közel 1,8 milliárd forintból pótolta a hiányt. Vagyis ahelyett, hogy akár egyetlen közigazgatásban dolgozó jogász két munkaóráját rászánta volna a felelősök felkutatására, mindannyiunk közös pénzéből finanszírozták – vagyis jogilag legalizálták, erkölcsileg normatívvá tették – azt, hogy az EU-s pénzek elveszítsék közpénz jellegüket.
Csakhogy az említett kisvárdai riportban volt egy nagyon-nagyon érdekes, a konkrét eseten messze túlmutató részlet is. Ugyanis az történt, hogy egy romákat érintő kérdésben Legény Zsolt MSZP-s és Gyüre Zsolt jobbikos parlamenti képviselő egymástól teljesen függetlenül, tökéletesen azonos állásponton volt! Vagyis azon, hogy a romáknak szánt pénzeket ellopni nem büntetendő, hanem kifejezetten támogatandó dolog. Ugyanis szavazatvesztés veszélye forog fenn, ha valaki betartja a törvényeket, már ha romákról van szó. Sőt olyan viszonyrendszerek alakultak ki, ahol személyesen az ütheti meg a bokáját, aki szólni mer arról, hogy lopnak. Mert ebben az esetben a lopásra figyelmet felhívó miatt (még véletlenül sem a tolvajok miatt!) félő, hogy az önkormányzatnak komoly pénzeket kell majd visszafizetnie. Úgy látszik tehát, hogy van egy olyan dolog, amelyben szinte teljes az össznemzeti egyetértés: a romák esélyeinek feltétel nélküli korlátozása az élet minden területén - lehetőleg intézményesített formában – elfogadható, támogatandó, szükség esetén akár a törvények ellenében is kivitelezendő.
A romák helyzete ebben az esetben is kicsit rosszabb, mint a legtöbb társadalmi csoporté. Nincs olyan intézményünk, amelynek a romák érdekvédelme lenne a főfeladata. Az erre megválasztott és felkent Országos Roma Önkormányzat ellen még a saját megbízói is eljárásokat és vizsgálatokat indítottak, ráadásul éppen ugyanilyen események miatt. Az ügyészség (sem) érzi fontosnak, hogy a legkiszolgáltatottabbak védelmében fellépjen. A roma jogvédő szervezetek eddig sem tekintették elsődleges feladatuknak, hogy romáknak szánt közpénzek után eredjenek; ráadásul szinte mindannyian eltűntek az elmúlt években.
De talán az a legrosszabb, hogy mintha maga az EU sem értené ennek a fontosságát. Ilyen és hasonló esetekben az intézményesített lopáshoz asszisztáló állami rendszereknek rendre megengedi, hogy egy másik – korrupcióval talán kevésbé feltűnően érintett – ügyre költhesse a pénzt. Miközben az imígyen elköltött, romákra szánt EU-s források a meglévő különbségeket nemhogy nem csökkentik, hanem az EU kifejezett szándékával és a kormány hangzatos ígéreteivel ellentétben épphogy növelik azokat.
A Fidesz által lelkileg kondicionált, átlagos magyar adófizető állampolgár valahogy úgy tekint az EU-s forrásokra, mintha azt nem más országok „mezei” adófizetői adták volna össze, vagy mintha annak természetes velejárója lenne, hogy rossz gazdái vannak. Ezek a pénzek egyszerűen ellopható szabad forrásokként élnek a köztudatban. Az elmúlt évek tapasztalata – pláne romaügyben – azt mutatta, hogy nincs olyan összeghatár, amely fölött már biztosan megüti valaki a bokáját. Mármint, ha az elkövető elég közel van a központi irányításhoz. Kiváló példa erre Farkas Flórián és az általa vezetett szervezet esete az eltűnt 1,6 milliárd forintnyi közpénzzel.
Ennek kapcsán csak arra lenne fontos minden döntéshozónak felhívni a figyelmét, hogy ha az egyszerű emberek is tudják és látják, hogy a közösből mennyire könnyen és következmények nélkül lehet lopni, akkor sokkal könnyebben fogják azt gondolni, hogy ők is szerét ejthetik kisebb-nagyobb kihágásoknak. Egy ilyen folyamat azonban már nemcsak a romákról meg az EU-s pénzekről, hanem az ország élhetőségéről és versenyképességéről szól majd.
De félő, hogy ebben a vesztes-vesztes helyzetben mi nemcsak szimplán a legnagyobb vesztesek leszünk, hanem a bűnbakjai is ezeknek az eseményeknek.
