Azzal a nagyjából kétmillió választóval, aki vakon hisz még a kormányfőnek, nincs mit kezdeni. Orbán Viktor csak azt csinálja, amit a saját zsákutcájában csinálhat: mind durvább teóriák feltálalásával hülyíti, akit még hülyíteni lehet, hogy a lehető legkisebb részvétel mellett, az ő törvényeihez igazodva, a saját felheccelt táborának szavazataival nyerjen akár újabb kétharmados parlamenti többséget jövő tavasszal. Soros György már nemcsak a magyarok és Európa, hanem az Egek Mindenható Sátánja. Ezt az Orbánt győzelemhez segítő, irracionalitásból fújt léggömböt azonban csak kellő érzékenységgel lehet pumpálni, mert a racionalitás egyetlen váratlan tűszúrása kipukkaszthatja a lufit, és kétséges, a kormányfő birtokában van-e még a kellő érzékenységnek. És a lufi szakadozik. Rastislav Kácer budapesti szlovák nagykövet (visegrádi négyek) szerint amire biztos nincs szükségünk, az az idegenellenesség és a hisztériakeltés. Miklós K. Radványi, az amerikai republikánus párt mélyen konzervatív, Trump elnökhöz közeli think tankjének külpolitikai elemzője meg azt írja a kormányfőről, hogy beteg egója cserbenhagyta saját népét, amelynek - ha újra szabadon akar élni, gondolkodni, és álmodni egy jobb jövőről - abban kell reménykednie, hogy gyorsan távozni fog hivatalából.
A kormányfő hatalmi racionalitása már csak abban van, hogy a szétdarabolt ellenzéket hogyan tudja megosztott állapotában tartani, hogy a népesség 70 százalékát kitevő változást akarókban inkább az undor legyen úrrá, és ne is induljanak el az urnákhoz. Ezt a választói kilátástalanságot kellene az ellenzéknek eloszlatnia. Ahogyan múlnak a hetek, úgy nem érdekel már senkit, hogyan került a demokratikus ellenzék abba az állapotába, ahol ma tanyázik. Annak sincs jelentősége, hogy politikai vakság 2010 előtti és utáni pártokról beszélni. Nem érdekes, hogy a szövetségi politikájába belebukott Botka László után elgyengült szocialista párt elitje milyen közvélemény-kutatásokra hivatkozva huzakodik a DK-val az egyéni körzetek elosztásán; hogy az MSZP akar-e még közös pártlistát, kormányfő-jelöltet, amikor más nem akar. Mindegy, hogy a belső intrikákban önmagát félholtra verő párt ma azt kiabálja a nyilvánosságba, élünk, mert ez csak a fuldokló levegő utáni kapkodása. Botka még olyan polcról tárgyalhatott volna a DK-val, amely nem a pincében van, de az MSZP-nek mára nem sok választási lehetősége maradt: vagy kiegyezik azokkal, akik még szóba állnak vele, vagy egyedül marad, és jövő tavasszal annak is örül majd, hogy a két keze kell hozzá, ha a képviselőit meg akarja számolni. Nem arról van már szó, hogy levetkőzik-e végre az önáltatást, hogy ők a baloldal egyedüli tömegpártja, hanem arról, le tudják-e vetkőzni az agónia látszatát.
De már ez sem érdekel senkit. Ahogyan múlik az idő, úgy tűnik el az "is" és erősödik az "igen vagy nem". Dadog, aki csak párttaktikát, túlélést lát, és nem a nemzet többségét, amely arra vár, hogy valaki, bárki, akárhogyan, de szabadítsa meg végre ettől a méltatlan, összeroskadó, irracionális hatalomtól.
