Hegyi Ivánnak két szerelme van: a futball és a rock ’n’ roll. Új könyve, az Éjjel-nappal rock kapcsán az utóbbiról kérdezzük. Kiderül, hogy Vasas–Real Madrid, de a szünetben a Beatles játszik. Amikor rossz kedve van, gitározik.
- Emlékszik, mi volt az első zenei élménye?
- Valószínűleg az, amikor az első hangot leütöttem a zongorán. De ami nagyon erősen bennem maradt, az a Please Please Me. Tízéves voltam, majdnem kiesett a kezemből az Orionton táskarádió. Fogalmam sem volt, hogy mi az a Beatles. Nem tudtam, mi szól, csak azt, hogy ami szól, az én vagyok. Felkavaró volt. Földbe gyökerezett a lábam. Olyan hatással volt rám, mint azokra, akik idehaza ezt a zenét csinálták és hallgatták – mert meggyőződésem, hogy egy egész generáció számára meghatározó volt. Sőt: ha ma elmegyek egy BlackBirds-koncertre, a tizenéves csajok kívülről vágják az összes számot!
- Milyen zenei környezetből indult?
- Noha később Fenyő Miki legnagyobb rajongóinak egyike lett, az anyukám Chopint játszott, apukám meg tele volt operalemezekkel. Sokat jártam az Erkel Színházba, s abban semmi túlzás nincs, hogy az Operák könyve nekem olyan volt, mint A rejtelmes sziget. Ha a Nabuccóból felcsendül a kórus, én sírok, mint a Casablanca alatt. Verdi muzsikája árad, de ez halkan szól, alig zümmög csak, valahonnan messziről. Négy hang és végem. És persze magam is komolyzenét tanultam a zongorán, nem az "Aki megért, senki sincs talán"-t – bár az utóbbit szívesebben játszottam volna.
- Hogyan kötött ki mégis a gitárnál?
- Azért kaptam az első gitáromat, mert megláttam Szörényi Leventét, amint énekli, hogy Csak még fáj, fáj, fáj, fáj… Azt az érzést nem is tudom elmesélni. Hallottam már azelőtt is Illés-dalokat, de ezt az ember akkor láttam először a tévében, amikor fellépett a Táncdalfesztiválon. Revelációs hatású volt: így lehet énekelni? Ma már nem tudom, mi volt benne a felforgató, de akkor az volt. A zongorának egyébként nagyon sokat köszönhettem – jártam szolfézsra, összhangzattanra –: meghallom a harmóniákat. Hallgatom a számokat, és le tudom játszani őket.
- Hogy képzeljük el a koncertjáró Hegyi Ivánt?
Nem voltam vad. Noha még akkor is hosszú hajam volt, amikor a Népszabadsághoz beléptem, nem voltam őrjöngő típus. Nálam nem az jelentette a felszabadulást, hogy extravagáns dolgokat műveltem – ha nem is derült ki, engem azért igyekeztek jól nevelni… Volt egy gyerekzenekarunk. A Pajtás újság egyszer eljött hozzánk, és az újságíró elhozta Benkő Lacit az Omegából. Kétkolumnás cikk készült rólunk, máig megvan az albumomban. Ekkor Benkő tett egy könnyelmű ígéretet: megadta a telefonszámát, hogy hívjuk fel, ha bármikor szeretnénk Omega-koncertre menni.
- És maga felhívta.
- Persze. És leadta a nevemet! Hát mekkora dolog volt ez? Amikor felnőtt korunkban kiderült, hogy én voltam az a gyerek, napokig nevettünk. A búcsúkoncertjén azt énekelte a Metro együttes a Metro Klubról: ha belépőd van, az majdnem útlevél. Ez így volt: nemcsak, hogy nem kellett a Dunáig álló sort kivárnom a jéghidegben, de együtt öltözhettem az Omegával! Meg sem mertem mukkanni. Kezdés előtt kicsivel kivonultam az öltözőből. Gondolhatja, hogy néztek rám odakint: hát ez meg ki a fene és hogy kerül ide? Én meg feszítettem, mintha legalábbis az együttes tagja lettem volna.
- Később viszont lecserélte az Omegát…
- Amikor a Presser elment az LGT-be – na, ezért nem fog Kóbor meg Mihály Tomi szeretni –, akkor átpártoltam. A Kertészetire jártam buliba. Az ottani klubvezető, Turbók János, minden egyes LGT-koncertre bevitt, és leültetett a színpadra vezető lépcsőre. A könyvemben benne van, amit akkor éreztem: állt Presser, nekem mindig háttal – én tehát ott ültem az Isten háta mögött.
- Melyik volt élete legjobb koncertje?
- Egyszer elmentem a Hungáriával Szentendrére, még a Hotel Menthol idején – akkoriban nem volt, akit többet játszottak volna a házibulikban. Csakhogy Szentendrén trópusi zivatar volt, mindent elmosott. Több ezer ember ment haza, maradtak húszan. Amikor elállt az eső, a Hungária ellenőrizte, biztonságos-e színpadra állni, aztán lenyomta úgy a koncertet, mintha a Royal Albert Hallban játszana. Meghatározó élmény volt: maga a belülről fakadó profizmus.
- Mit hallgat, amikor rossz kedve van?
- Olyankor gitározom. Elkezdem a The Brothers Fourral: Once There Were Greenfields… A hatodik számnál kezdek felvidulni, a tizediknél már a Route 66 is jöhet. De azért ez önbecsapás: a problémát nem oldja meg. Tizenegykor Greenfields, fél tizenkettőkor Route 66, aztán negyed egykor ugyanott vagyok, mint a legelején.
- És mit hallgat, ha jó a kedve?
- A fiamat. Ugyanis őt nagyon szórakoztatja, hogy én, mint egy disc jockey, összeírom a számokat, ő pedig összeállítja belőle a lemezeket. Ha nem is csillogó fekete lemezeket, de CD-ket. Ez még a Lantossal közös rádióműsoromból indult: Tominak megvan az összes adásunk, és azóta imádja összeállítani a lemezeket. Most egy hatvanas-hetvenes évekbeli olasz slágerekből állót kaptam: egyrészt jó kedvem van tőle, mert szeretem, másrészt állandóan a fiamra gondolok közben.
- Három lemezt vihet magával egy lakatlan szigetre. Mit választ?
- Először is egy Ricky Nelson-kislemezt. Mind a két oldala sláger volt, és én kész voltam tőle: a Hello Mary Lou és a Travelling Man. Az utóbbi nekem különösen tetszett, mert egy utazóról szól, akinek minden kikötőben van egy barátnője.
- Gondolom, ennek semmiféle önéletrajzi vonatkozása nincs.
- Na jó, ezt hagyjuk. Mondok egy magyart is. Olyan számot, amiben az egész rock ’n’ roll benne van: Az utcán. Megmondom, miért: kronológiailag és mindenféle értelemben Magyarországon minden az Illéssel kezdődött. Amikor 2016-ban bezárták a Népszabadságot, a Rab Laci kollégám kisfilmet forgatott velem a Bazilika előtt, amikor egyszer csak megjelent a Bródy János. Mondtam neki: János, sohasem volt aktuálisabb Az utcán…
- És mi a harmadik szám?
- Bee Gees: Massachusetts. Addig nem hallottam ilyen, már-már szimfonikus feldolgozású dalt. Csak bámultam: így is lehet? Ez egy country-dal, akkoriban azt sem tudtam, mi az a country. De nem véletlen, hogy ezzel a Bee Gees áttört mindent. Olyan mértékben megmozgatta a lelkemet ez a szám, mint korábban alig néhány dal. Kár, hogy lejátszhatatlan és elénekelhetetlen – hát ki tud abban a regiszterben mozogni? Egyébként mindig az osztály szégyene voltam, mert a többiek már javában a King Crimsont, a Creamet, meg a Ten Years Aftert hallgatták, én meg jöttem a Massachusetts-szel. Mondták is, hogy vigyem ezt a nyálas izét innen. Állítólag Gibbék úgy írták, hogy nem is látták még Massachusettset. Én sem láttam még, de amikor megszólalt ez a dal, úgy éreztem, mintha Massachusettsben születtem volna. Azóta már jártam ott.
- És olyan volt, amilyennek elképzelte?
- Nem. Ahhoz álomállamnak kellett volna lennie. Az 1994-es világbajnokságon jártam kint. Tudja, milyen alapos vagyok: a tudósítás az első. De azt mondtam magamnak, az nem létezik, hogy itt vagyok, és nem megyek el egy country klubba. Orlandóban arra gondoltam, elindulok, aztán hallgatok majd itt is egy kicsit, ott is. Az első klubban hárman ültek. Olyan volt, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, csak a szájharmonika-aláfestés hiányzott: szemükbe húzott kalap, minden. Egyszer csak elkezdett játszani a zenekar, de olyan komolysággal, mint a Hungária Szentendrén, csak a három embernek. Három órát álltam egy helyben: azt se tudta senki, kik ezek, de úgy játszottak, hogy végem volt. Az elődöntő után meg megyek vissza a szállodámba, látom a plakátot: másnap Eagles-koncert a Giants-stadionban. Azt hittem, megőrülök: megvolt a repjegyem aznapra. Óriási dilemma volt.
- Ennyire szereti az Eaglest?
- Nagyon. De minden mindennel összefügg: az idei vizes vb-n megkérdezték, ki akar interjút csinálni Mark Spitzcel. Jelentkeztem. Előre szóltam neki, hogy nem vagyok úszó-szakíró, de az interjú végén úgy röhögtünk, mintha húsz éve ismernénk egymást. Azt mondja nekem: guy, figyelj rám, tudod-e, hogy nekem volt egy futballklubom. Na és ki volt a társtulajdonos? Don Henley az Eagles-ből.
- Nézzünk egy másik dilemmát! Ott van a stadionban, amikor a Vasas BL-döntőt játszik a Real Madriddal, vagy elmehet egy Beatles-koncertre a Cavern Clubba. Melyiket választja?
- Egykori főnökeként mondom: beleírhatja, hogy ez nagyon jó kérdés. És egyébként szörnyű döntés. De nyilván a Vasast választom, mert az magyar. A mai Magyarországon – bár engem közvetlenül ilyen hatás soha nem ért – közösséget vállalok mindazokkal, akiket kiszorítanak, akik nem a nemzet részei. De azért, ha már úgyis van egy időgépünk, legyen úgy, hogy Vasas–Real Madrid, és a szünetben a Beatles játszik. Hát nem azt mondta John Lennon, hogy Imagine? Akkor képzeljük el.
