A posztszocialista hatalmi elitek politikai-ideológiai propagandájában máig meghatározó elem a szovjet rendszer elhelyezése, értékelése. A Szovjetunióval annak idején szövetséges kelet-európai államok számára ez sosem jelentett igazi problémát. Egy hagyományaiktól idegen külföldi hatalom erőszakos terjeszkedéséből, országuk megszállásából vezetik le államszocialista múltjukat. Ez egyben kiváló alapot jelent ahhoz, hogy a rendszerváltás társadalmi folyamatát, s annak előzményeit belehelyezzék egy mindent átfogó, új nemzetegyesítés ideológiai perspektívájába. Nálunk ez különösen jól látszik 1956 mai hivatalos megközelítésében, ahol a függetlenségért folytatott harc egyre inkább maga alá rendeli a társadalmi, azaz a valóban forradalmi törekvéseket.
Folytonosság az elutasított bolsevizmussal
A szovjet rendszer őshazájában, Oroszországban azonban az új nemzeti kurzus számára távolról sem ilyen könnyű a feladat. Az elhatárolódás nem valósítható meg nemzeti alapon. Elvégre a bolsevik forradalom mégiscsak az orosz történelem terméke, és a belőle kifejlődő diktatórikus állam a sztálini korszak szélsőséges kegyetlenségei ellenére győztesként került ki a II. világháborúból, és a 70-es évek közepére létbiztonságot nyújtó szuperhatalommá nőtte ki magát. Oroszul, minden idők legerősebb Oroszországává.
Vlagyimir Putyin – nem kis részben KGB-s múltjának köszönhetően – jól ismerte fel, hogy egy új orosz nemzeti kurzus ideológiailag nem erősíthető meg a hetven szovjet évtől való merev elhatárolódással, hiszen azzal éppen nemzeti érzelmeket sért. Ezért arra törekedett, hogy a bolsevik szocializmus egyértelmű elutasítása mellett egyfajta folytonosságot alakítson ki a közelmúltban megtévedt, a jelenben újra magára találó Oroszország között. Helyén hagyta a Lenin-mauzóleumot, visszarakta a Kremlre a vörös csillagokat, újra felzengette a szovjet himnusz dallamát, ami elég volt ahhoz, hogy népszerűséget szerezzen a háborús veteránok, a szovjet szociális vívmányokat élvező nemzedékek között is, megkönnyítve oligarchákra épülő, "illiberális demokráciájának" kiépítését. (Amúgy valószínű, hogy Magyarországon is rengeteg szavazatot szerezhetne az a politikai erő, amelyik piros-fehér-zöld sikerként elismerné a Kádár-korszak néhány eredményét, és megszabadítana másfél nemzedéket attól a hamis erkölcsi nyomástól, hogy egy bűnös "gulyás-szocializmusban" tudtak kiegyensúlyozottan élni, dolgozni, alkotni.)
A történelmi folytonosság megteremtésének persze mindig van egy aktuálpolitikai játéktere. Részben ezért vártuk érdeklődéssel az októberi forradalom 100. évfordulójával kapcsolatos hivatalos vagy hatalomhoz közeli megnyilatkozásokat. Ezek tengerében nyilván elvesznénk, sok tanulsággal szolgálhat azonban az évforduló napjaiban, központi csatornákon bemutatott két impozáns, folytatásos tévéfilm, a Trockij és A forradalom démona, melyeket a háttérben egy nyolcrészes dokumentumfilm, Az orosz forradalom igaz története fűszerezett.
Először néhány szót az utóbbiról, amely nem szolgált különösebb újdonsággal, de markánsan közvetítette az események mai hivatalos értelmezésének, értékelésének alapelemeit. A lényeg, hogy az 1917. februári változások, a cárizmus megszűnése, és a polgári Ideiglenes Kormány megalakulása jelentette az igazi orosz forradalmat, amelyet aztán az októberi bolsevik hatalomátvétel megakasztott, zárójelbe tett. A szovjetek és a bolsevikok bomlasztó tevékenységének másik tragikus következménye a világháborús vereség. Október tehát az orosz nemzetre, és annak demokratikus fejlődésére mért súlyos csapást.
Hogy hol van itt a történelmi folytonosság? A hangvételben. A dokumentumfilmből hiányoznak az indulatok, a megbélyegzések. Helytelen, nemzetromboló, de valahol mégis reális alternatívának ismeri el az októberi fordulatot.
Nem Lenin, Trockij volt az igazi vezető?
LENIN EMBERI VONÁSOKAT ÖLT
A két fikciós produkció is ebben a keretben helyezkedik el, témaválasztásuk és hangsúlyaik azonban jóval izgalmasabbak. A Trockij (Alekszandr Kott és Konsztantyin Sztatszkij munkája) az első átfogó orosz életrajzi film a bolsevik vezetőről, akit a mai orosz színjátszás egyik nagy sztárja, Konsztantyin Habenszkij alakít. (A magyar nézők az Éjszakai őrség és Az admirális főszereplőjeként ismerhetik.) A kerettörténetet Trockij és későbbi merénylője, a Frank Jackson álnéven megjelenő Ramón Mercader mexikói beszélgetései jelentik, ezekből bomlanak ki a forradalmár visszaemlékezései életéről, a világmegváltás igézetében folytatott harcairól. A másik alkotás, A forradalom démona, mely részben talán jeles rendezőjének, Vlagyimir Hotyinyenkónak köszönhetően jóval színvonalasabb, ugyancsak sztárszínészekkel azt dolgozza fel, hogyan tért haza Lenin társaival együtt 1917-ben, az ellenséges Németország területén át az emigrációból.
Ezeket a filmeket is indulatoktól, tabudöntési kényszerektől mentes hangütés jellemzi. Egyik hősüket sem akarják száműzni, kiátkozni az orosz történelemből. Ebből a szempontból különösen Lenin ábrázolása érdekes. Jevgenyij Szticskin, illetve Jevgenyij Mironov alakításában a hol istennek, hol ördögnek láttatott vezető visszatér a földre, és többféleképpen értékelhető emberi vonásokat ölt. És mindkét történetben valahogy elesettebb, bizonytalanabb a megszokottnál. Gőgösen szereti ugyan határozottnak mutatni magát, éles eszű, elméleti munkássága tekintélyt parancsoló, de politikailag mégsem igazán kreatív, inkább csak választ a felkínált lehetőségek, javaslatok közül. Távolról sem olyan forradalmár, aki képes lenne egyedül meghatározni a történelem menetét. Ami egyben azt is jelenti, hogy ez a Lenin nem vállalhat teljes felelősséget az események alakulásáért.
De akkor kik a forradalom igazi démonai, meghatározó figurái? Az egyik tévéfilm szerint nyilvánvalóan Trockij. Szerepének jelentősége eddig sem volt vitás, elfogadott, hogy kiváló szónoki és szervezői képességekkel rendelkezett, ő tette ütőképessé a Vörös Hadsereget, elméleti munkáiért nem véletlenül bálványozták később az újbaloldali mozgalmak. És persze az sem titok, hogy ő sem volt lágyszívű vezető, kíméletlenül alkalmazta a diktatórikus eszközöket. A filmsorozat azonban túllép mindezen. Trockijt avatja a bolsevik forradalom igazi vezetőjévé. Ő tud tömegeket mozgósítani és céltudatosan irányítani. A film odáig megy, hogy ő dönt az októberi hatalomátvételről, amelyet le is vezényel. Leninék csak kullognak utána. Neki kéne bejelentenie a forradalom győzelmét a Szmolnijban, de végül megosztó származása (értsd: zsidósága) miatt átengedi a dicsőséget és a vezetői szerepet Leninnek, aki meg is lepődik ezen.
Ám az életrajzi történetben nem csak a bolsevik diadal kötődik Trockij nevéhez, hanem a forradalmi terror kiépítése is. Ő hozza létre azokat az alapvető önkényuralmi, elnyomó struktúrákat, amelyekre később Sztálin diktatúrája épül. Trockij tragédiája a filmben éppen az lesz, hogy a polgárháború után szándékai ellenére sem tud már változtatni a rendszeren, amelynek végül ő maga is áldozatává válik.
Idegen hatalmi érdekek nyomában
A forradalom démona egy kevésbé ismert, emigrációban élt, marxista szemléletű szociáldemokrata mozgalmár és publicista, Alekszandr Parvus szerepét értékeli fel az októberhez vezető eseményekben. Parvus felismerte, hogy a forradalmi tevékenység jelentős pénzügyi támogatást igényel, és meg lehet találni a benne érdekelt üzleti köröket. Lényegében egyfajta, számára is anyagi hasznot hozó menedzseri posztot próbált betölteni, amiért sokan közönséges spekulánsnak tartották. Hotyinyenko is annak láttatja tévéfilmjében. Ő találja ki az ördögi kombinációt, hogy német oldalról óriási pénzeket lehetne szerezni a forradalom számára, hiszen Németország érdekelt háborús ellenfele, Oroszország meggyengülésében. Sikerül is meggyőznie a német kormányt, és úgy véli, a befektetés úgy térülhet meg mindenki számára, ha a pénzt a bolsevikokhoz áramoltatják. Lenin sokáig elvhű és bizalmatlan, de végül pragmatikusan elfogadja Parvus ajánlatát, hiszen az emigrációban vesztegelve lekéshet a forradalomról. Majd sikerül elérnie, hogy Parvus megkerülésével jusson forrásokhoz és a csoportja akadálytalan hazautazását biztosító német vagonokhoz.
Máig vitatott, hogy valóban kapott-e Lenin német támogatást hazatéréséhez és forradalmi tevékenységéhez. Ezt a fentebb említett orosz dokumentumfilm is elismeri. De A forradalom démona nem is annyira a legenda hitelesítésére törekszik, mint inkább annak érzékeltetésére, hogy a politikában semmi sem szent, így sosem lehet tudni, milyen idegen hatalmi érdekek állnak egy rendszerkritikus, progresszív célokat hirdető mozgalom mögött. Ez pedig már rejtett aktuálpolitikai üzenet.
A néző ráadásul annak hangsúlyozására is felfigyelhet, hogy a demokratizálódó orosz nemzetállamot szétesésbe taszító mindkét hős: zsidó. A Trockij-film átmeneti együttműködésüket is bemutatja. Az emigrációban Parvus karolja fel a forradalmárt, ő fedezi fel rendkívüli, akár anyagi hasznot is ígérő képességeit, s teszi ismertté a radikális szociáldemokrácia köreiben. Természetesen egyik film sem vádolható antiszemitizmussal, több epizódban is feltárják az oroszországi zsidóság kegyetlen kirekesztettségét. De bizonyára minden antiszemitának kielégülést jelent, hogy nemzetvesztőnek láthat két zsidó marxistát.
Ám ebben a nemzeti játéktérben a legfontosabb mégiscsak az, hogy semmi ne derüljön ki a forradalmárok világszemléletéről, társadalmi céljairól. Kétségtelen, hogy valamilyen igazságosabb életet akarnak, de téves úton, embertelen eszközökkel. Ennyi. A filmekben szinte utalás sem történik Lenin, Trockij, vagy Parvus elméleti munkásságára. Hiába, fő a biztonság. Hiszen, ki tudja, valamelyik marxista elv, az osztályok közötti érdekellentét, a tudatot meghatározó lét, netán a közvetlen demokráciához és társadalmi egyenlőséghez vezető permanens forradalom újra megtetszik valakiknek. Mi lesz akkor a nemzettel?