Amikor Kent Nagano Seiji Ozawa asszisztense volt Bostonban, úgy ugrott be próba nélkül Mahler Kilencedik szimfóniáját vezényelni, hogy a partitúrát sem ismerte. Teljes sikerrel. (Ebben persze lehetett szerepe Ozawa előzetes betanítói munkájának.) Amióta Nagano a nyolcvanas évek közepén Európába jött, pályafutása töretlen.
A szólista: Veronika Eberle Fotó: MÜPA/Posztós János
Ha nem is feltétlenül a legeslegnagyobb zenekarok és operaházak élén, de folyamatosan bizonyít, elismert, keresett maestro. Szívesen vezényli, mutatja be kortárs szerzők műveit, amellett az elmúlt évtizedek s a XX. század azon darabjait, amelyek, mondhatni, még mindig modernnek számítanak. Nagano jó negyvenéves sikeres pályafutást tudhat maga mögött tehát, amit aligha ért volna el, ha nincs mögötte valódi tudás. Mindemellett másodszor hallom már a Müpában olyan koncertjét, amely nem igazolja számomra a hírnevét. Hogy jó modernzene-specialista, azt jövőre a Bernstein-opera kapcsán még hallhatjuk is, de a zenekara – most a Hamburgi Filharmonikusokkal jött – és dirigálása most is alig érthető gyengeségeket mutatott.
Nincs igazán dús vonóshangzás, a rézfúvóskar matt hangon szólt, az első kürtös pedig hamis volt. Néha azért kiderült az ég, sok szép részlet is volt, de nem állt össze a mű távlati képe, a szerkezet feltárása sem volt kielégítő. Tegyük hozzá: az egyik legismertebb, leggyakrabban játszott szimfónia Brahms másodikja, ezt szinte zsigerből jobban kell egy ilyen háttérrel rendelkező együttesnek tudnia. Veronika Eberle fiatal, de győzte Brahms hegedűversenyének technikai nehézségeit. Az első tétel romantikusan szomorú vonásait hangsúlyozta, a továbbiakban azonban inkább csak tisztes helytállást mutatott.
