Amikor egy a pillanatnyi kommunikációjában ugyan jobbközépre tartó, valójában azonban mégiscsak jobboldali radikális párt egy olyan jelszóval akar 2018. tavaszán kormánypárttá válni, amely a XIX. századi munkásmozgalomnak már a kezdeti szakaszában is alapkövetelésnek számított, akkor célszerű újragombolni a politikai értékrend korántsem tág "kabátját". Ha pedig egy szocialista politikus arról értesül, hogy az Európai Parlament egyik üléstermének falát díszítő "Egyenlő munkáért, egyenlő bért!" követelés alatt a bérunióról folytatnak eszmecserét, akkor döntenie kell. Vajon érdemes-e egy ilyen vitának akár csak passzív résztvevőjévé válni, vagy előbb mérlegelni kell: kik is a kezdeményezők, s valójában mit is akarnak? S mivel a Jobbik - Brüsszelben egyébként a függetlenek padsorába ültetett - képviselője volt a szervező, ezért a baloldaliak távol maradtak. Vagy talán meg se hívták őket.
Pedig a levezető elnök életrajzában kiemelt helyet kapott, hogy alapításakor a CEU egyik rektorhelyettese volt, és az Európai Bizottság szervezetét képviselő, a nők esélyegyenlőségének hiányáról beszélő hölgy is folytatott tanulmányokat a Soros György nevével fémjelzett egyetemen. A félreértések elkerülése végett, ez korántsem azt jelzi, hogy a magyar származású amerikai filantróp szellemében, valami állítólagos menekült kvóta mellett agitáltak volna az előadók. Éppen ellenkezőleg, ők hiszik, hogy a fejlettebb világhoz történő bérfelzárkóztatás hatása előbb-utóbb az lesz, hogy mind kevesebben választják egzisztenciális okokból az emigrációt.
Az előző századforduló munkásmozgalmárai bérkövetelésükben a csoportjogokért és nem az egyéniekért emelték fel korántsem csendes szavukat. Az egyenlő munkáért egyenlő bért elve, még ha több évtizedes küzdelem árán is, beépült a szociális piacgazdaság legfontosabb törvényeibe. Betartása azonban mindmáig a nem kollaboráns szakszervezetek pillanatnyi erejétől függ. Az Európai Közösség már 1975-ben deklarálta a béreknél alkalmazandó egyenlő elbánás elvét, amiről az Orbánék által átdolgozott Munka Törvénykönyve vagy az Alaptörvény - aligha meglepő módon - cinikusan hallgat.
Azt viszont nyugodtan a demagógia körébe sorolhatjuk, amire a Jobbik felépíti a kampányát: Kelet- és Közép-Európa árai felzárkóztak kontinensünk nyugati feléhez, azonban ha egy alkalmazott a hazai gépkocsi összeszerelő üzemben pontosan ugyanazt a munkát végzi el, mint németországi kollégája, a havi jövedelme csak a töredéke lesz a másikénak. (Jegyezzük meg, a bérkülönbség ellenére ez a jövedelem nálunk kifejezetten magasnak számít.) Minderre van ugyanis a kézenfekvőtől eltérő magyarázat is. Mifelénk magasabb a kizsákmányolás foka: míg nyugaton a tőkés a profitjának átlagosan 40 százalékát fordítja bérekre, addig nálunk jó, ha 35-öt. Többek között ebből fakad, hogy a hazai havi minimálbér 400 euró, szemben a luxemburgi 2000 euróval.
Hogy van miről beszélni, van min javítani, ahhoz kétség sem fér. A kérdés csak az, meddig tart ki a szolidaritás, a Jobbik szava nem csak a választásokig lesz-e hangos.
