Még javában gurultunk, amikor kiugrottam az autóból, mögöttem veszettül dudált egy sofőr, de hát mit érdekelt engem: ott állt előttem teljes valójában ő. Illetve csak majdnem teljes valójában, mert az utolsó darabját még éppen akkor cipelte ki két munkás hangos anyázás közepette a lépcsőházból. Fehér volt és íves, lágyan lekerekített ajtókkal. Szerettem volna átölelni, megsimogatni és belesuttogni a vitrinjébe, hogy helló, gyönyörűm, egész életemben rád vártam. Utólag visszagondolva nem csodálom, hogy az illetékes férfi féltékeny lett: rövid viszonyunk alatt sohasem viseltettem iránta olyan hevülettel, mint amennyire ez a szekrénysor felizgatott. Normális vagy, bazmeg?! – üvöltötte ki a lehúzott ablakon, én meg nem értettem, mit nem ért: máig hihetetlen számomra, hogy vannak emberek, akik nem kezdenek el szédülni egy art deco szekrénysor láttán. (Igaz, olyannal sem találkoztam még, aki olyan elmélyülten tudná simogatni a mozaikcsempéket a Zeneakadémián, mint én.)
Ordított valami olyasmit elhaladtában, hogy mindjárt jön, csak keres parkolóhelyet, de én már ekkor tudtam, hogy a kapcsolatunknak nincs jövője. Egy ilyen helyzetben nem értelmezhető fogalom az, hogy parkolóhely: satufék van, adrenalin, vészvillogó, ki kell pattanni és közben gondolatban kiszámolni, az éjjeliszekrény belefér-e az akasztósba, és már pakolni, indulni, amíg én a testemmel védelmezem az utcán a maradék darabokat a következő fuvarig. A lomtalanítás nem a teszetoszák sportja.
Legalább öt percet kellett várni, mire újra feltűnt a sarkon. Vörös fejjel kiabálta, hogy ebben a rohadék kerületben nem lehet parkolni, én üvöltöttem vissza, hogy nem is kell, hát mire van a vészvillogó, ha nem az ilyen art deco vészhelyzetekre – de ő komótosan elhaladt előttem, én meg álltam földbe gyökerezett lábakkal, az egyiptomi emberábrázolások mintájára kicsavart testtel, hogy minél többet takarjak a szekrénysorból.
Ekkor jelent meg a keselyű.
Magas volt és kigyúrt, már a nézésével is össze tudott volna hajtogatni, úgyhogy meredten bámultam magam elé, mintha ott sem volna. Egy lépés, két lépés – rezzenéstelen arccal és karba font kezekkel araszolt oda mellém. Most vagy soha, gondoltam. Karba fontam a kezemet én is, leszegtem államat, akár Lauren Bacall, és elmélyített hangon azt búgtam: - Én voltam itt előbb.
Nem – ennyit mondott.
De.
Nem.
Mindketten tudjuk, hogy én találtam – ellenkeztem. A hangomból kiszaladt minden higgadtság.
Nem.
Nem moccant, nem fenyegetőzött, úgyhogy dacosan odavágtam még egyszer, mintha bármit is számítana: - De. Nem számított. Vészvillogóval megállt előttünk egy kisteherautó, kiugrott belőle két tagbaszakadt alak, a kigyúrt intett nekik, és ők már vitték is az én hófehér, art deco gyönyörűségemet. Álltam ott, belemerevedve a jéghideg vakolatba, mint az egyiptomiak. A sarkon ismerős alak közeledett. Sétált, egész pontosan. Mire odaért, már az utolsó éjjeliszekrényt pakolták az izmosok. Na, mégse kell? – érdeklődött kedélyesen, én pedig eljátszottam a gondolattal, hogy hozzávágom azt a szocreál csillárt a következő kupacból.
