Vona Gábor, a Jobbik elnöke megjelent „a balliberális értelmiség viperafészkében", a Spinoza Házban, és a kormánysajtó máris elkezdett fecsegni: „Simicska Lajos pénze annyira megtetszett Havas Henriknek, Heller Ágnesnek, Magyar Györgynek, hogy beálltak tolni a Jobbik szekerét”. A fecsegést akaratlanul is megtámasztotta, hogy Tódor János újságíró visszaadta az egy éve éppen ott átvett Paul Lendvai-díját. Elkönyvelendő etikai cselekedet, bár a trehány pódiumbeszélgetés nem volna oka a tiltakozásnak, a kíváncsiság megtagadásának. Az „ügyet” az teszi üggyé, hogy a másik végében ott áll Heller Ágnes, aki politikai-taktikai szövetséget sürget a Jobbikkal, mondván, márpedig az Orbán-kormányt le kell váltani. A cél cél, de Heller tévesen rakja össze a múlt köveit, amikor a hozzá vezető utat alapozná, s Roosevelt, Churchill és Sztálin Hitler-elleni természetellenes szövetségére hivatkozik. A „funkcionális hasonlat” minden ízületében béna, és a józan ész mentsen meg mindenkit attól, hogy egy valóságos háború élet-halál küzdelme közepette, ott és akkor elkerülhetetlen koalíciót transzponáljon annak minden máig ható következményével együtt a XXI. századba.
Akad a történelemben persze furcsaság elég, ezért tegyük fel, hogy a baloldal ahelyett, hogy korrigálná tehetetlenségét, 2018-ban összefog a markáns jobboldali ikrek egyikével a másik ellen.
Vona Gábor szerint pártja és a Fidesz az utóbbi években egyszerűen helyet cserélt. A Fidesz a szélre húzott, hogy elvigye a Jobbik szavazóit, míg a Jobbik középre tart, hogy a korábbi szélsőségeitől megrettenteket magához vonzza. Azt a nacionalizmust, amit a Fidesz salátatörvényekbe rejt, Soros képében kiplakátol a házfalakra, a Jobbik puha vizslakölyök-bőrbe burkolva tapogatja idegenül a politikai pulton. A helycserében felfedezhetjük a felhevült Simicska Lajost, aki az orbáni holtvágányról visszatolatna a Fidesz-rendszer korábbi gyakorlatába. Az a hatalom félt a Kádár-rendszer erős túlélőinek átmentett gazdasági-politikai befolyásától, s a maga törvénytelen eszközeivel megteremtette saját üzleti hátterét; de miközben a demokrácia mezsgyéjén lépkedett, már magában hordta a mai Orbán-rendszer ígéretét. A „korai”, na jó, a 2014-ig tartó rezsim restaurálása az a dicsőséges jövő, amit az Orbánt mint „hatalomtechnikai zsenit” tanulmányozó ihletett Vona közös kormányzásra felkínált a XXI. századi pártoknak, az LMP-nek és a Momentumnak, s amihez mások is felkínálnák magukat. A mai viszonyokat elnézve az a rendszer, meglehet, „elegánsabbnak” tűnt, de tudna mit mesélni róla a Fidesz-MDF koalíció igazságügyi minisztere, Dávid Ibolya, aki a futballismeret hiányától volt kénytelen eljutni a mindent felzabáló kisgömböc, a nemzeti javak 70-30 arányú elosztásának felismeréséig. A vádlottak padjáig, amitől Gyurcsány Ferenc csak azért menekült meg, mert ördögképe markánsabb, mint Dávidé.
Mindennek semmi köze a rendszerváltáshoz, a IV. Köztársasághoz, amiről a baloldalnak beszélnie kellene. Pedig jól mondták a Spinozában: az este másfél órát tart, levegőileg ennyit bírunk.
