Irányt mutat és „ad valami tápot egyre halványuló optimizmusunknak”- így ajánlotta a társadalomkutatók és az Orbán-kormány szociális intézkedéseit meghaladni akaró politikusok figyelmébe Ferge Zsuzsa szociológus Anthony Atkinson „Egyenlőtlenség – Mit kellene tennünk?” című kötetének magyar kiadását. A Kossuth Kiadó gondozásában és - érdekességként - a Raiffeisen Bankot és a Bankszövetséget korábban vezető Felcsuti Péter fordításában a napokban bemutatott tanulmány 15 javaslatot fogalmaz meg arról, milyen irányba kellene elmozdulniuk a kormányoknak, hogy a gazdaság növekedésével párhuzamosan javítani lehessen a társadalmi igazságosságot, csökkenteni a legszegényebb rétegek leszakadását.
Ferge Zsuzsa szerint Magyarország mostani vezetésének szociálpolitikája Atkinson mind a 15 javaslatával szembe megy. Először is azért, mert feltételekhez kötötte a családi pótlék kifizetését,s ezzel gyakorlatilag felszámolta a mindenkinek alanyi jogon járó ellátásokat. Másrészt változatlanul igaz a kurzus szociális intézkedéseire a perverz újraelosztás (amit Ferge Zsuzsa először 2001-ben fogalmazott meg), vagyis, hogy a jobb helyzetben lévők többet kapnak vissza a közösség pénzéből, mint a szegények, elég a családi adókedvezményre gondolni. A harmadik, hogy a kormány egyértelműen a munkaadók mellé állt a munkavállalókkal szemben.
Az idén, újév napján elhunyt brit közgazdász a szegénységkutatás megalapozásáért hazájában lovagi címet kapott. A mostantól magyarul is olvasható utolsó előtti tanulmányában – immár túllépve a helyzetelemzésen - azt „az irányt jelöli ki”, hogy milyen szakpolitikai intézkedések csökkentenék a szegénységet, a létbizonytalanságot és a kirekesztést. Ezekhez a lépésekhez természetesen mindenhol, így nálunk is politikai akaratra van szükség, a társadalomtudósok feladata pedig, hogy az adatok összegyűjtésével és értékelésével hidat építsenek a kutatások és a politikacsinálás között - foglalta össze Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója Atkinson javaslatainak szerepét.
A könyvbemutatón felszólaló kutatók közt teljes volt az egyetértés, hogy a magyar lakosság keresete, munka és tőkejövedelme, fogyasztása és az alapvető javakhoz való hozzáférése óriási különbségeket mutat. Atkinson nem az emberek, családok közötti teljes egyenlőségről beszél, hanem igazságos elosztásról, mert az igazságtalanság morális értelemben is rombol és akadályozza a képességek kibontakoztatását – sorolta Molnár György, az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének főmunkatársa az érveket, hogy miért kellene megváltoztatni a mostani adópolitikát, foglalkoztatási- és szociálpolitikát. Adatokkal igazolta, hogy már a legszűkebb nemzetközi összehasonlításra alkalmas körben, a V4 országok közt is Magyarországon a legnagyobb azok aránya, akik nem tudnak megfizetni alapvető javakat és szolgáltatásokat, s ami tragikus, hogy ilyen családban nő fel a gyermekek majdnem 40 százaléka. Ezek az egyenlőtlenségek visszafogják a kitörés, az elmozdulás lehetőségét, mert gátolják a tanulást, a jobban fizetett munkahelyeket kínáló térségekbe való elköltözést, összességében a társadalmi felemelkedést. A mostani igazságtalan elosztás hatása olyan hétköznapi tünetekben is jelentkezik, mint az egészség romlása, ami szintén rontja a gazdasági teljesítményt, a tartósan kettészakadt munkaerőpiac végül csökkenti a növekedést – érvelt Molnár György.
Misetics Bálint szociológus Atkinson javaslatai alapján úgy fogalmazott, hogy Magyarországon az egész elosztási rendszert át kellene alakítani a leszakadó rétegek felemelésére koncentrálva, mert az utóbbi években a pénzbeli ellátások szigorításának és értékvesztésének hatására nőtt a szegénység. Ennek legszélsőségesebb megnyilvánulása a szociális törvénynek az a passzusa, amely akkor sem engedi egy önkormányzatnak, hogy a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatásnál nagyobb segélyt adjon valakinek, ha a bevételei ezt lehetővé tennék. Magyarországon a minimális jövedelembiztonság, a „szociális minimum” lényegében nem létezik – jelentette ki a kutató.
Atkinson azzal indokolja javaslatainak kötetbe foglalását, hogy közgazdászként megtanulta: minden gazdasági vagy szakpolitikai lépésnél fel kell tenni a kérdést: ki nyer és ki veszít vele. Ez az értékelés azonban manapság többnyire hiányzik a szakmai vitákból és a médiából is és ezen változtatni kell – figyelmeztet a szerző.
Atkinson arra figyelmeztet, hogy a termelés technológiai fejlődését kell követniük a képzéseknek, különben az emberek kiszorulnak a munkaerő-piacról. Javaslatai felértékelik a szakszervezetek szerepét, amire Magyarországon is szükség lenne, hogy egyenlő félként képviselhessék a dolgozókat, ahogy létre kellene hozni egy olyan gazdasági tanácsot is, amiben részt vesznek a szociális partnerek mellett a civil szervezetek is. A munkanélküliség csökkentésének eszközei közt a brit közgazdász is kiemelt helyen említi a közfoglalkoztatást, de csak egyéni választási lehetőségként és a minimálbérnek megfelelő fizetéssel, nem pedig a mostani magyar formában. A minimálbérről és az e fölötti bérekre vonatkozó ajánlásokról Atkinson szerint az említett társadalmi-gazdasági tanács keretében „nemzeti párbeszéd” eredményeként kellene megállapodni. Ezzel szemben a magyar gyakorlat az, hogy a kormány bejelenti az emelés mértékét, amiről vitázni is csak a versenyszféra érdekegyeztető fórumán lehet, a közszféra szakszervezeteinek nincs is ilyen jogosultságuk.
A javaslatok közt szerepel a lakossági megtakarítások reálkamatának állami garantálása, egy országalap működtetése a közösség vagyonának növelésére, a mostaninál progresszívebb személyi jövedelemadó visszaállítása és az adóalap szélesítése, arányos ingatlanadó és progresszív örökösödési adó bevezetése, valamint, hogy a nagykorúság elérésekor minden állampolgár kapjon egy „minimumörökséget”. Kimondja, hogy a gyermeknevelési juttatást (a magyar családi pótlékot) minden gyermek után biztosítania kell az államnak, ahogy az alanyi jogon járó jövedelmet a működő szociális háló kiegészítéseként kellene bevezetni, hosszú távon pedig egész Európában szükség lenne egy gyermek-alapjövedelem megvalósítására. Atkinson szerint meg kell újítani a társadalombiztosítást, hogy növelni lehessen a jóléti kiadásokat és bővíteni az ellátottak körét. Végül pedig azt javasolja, hogy a gazdag országok emeljék fel a GDP 1 százalékára a fejlesztési segélyeik összegét.
Egyszer használatos munkásokat képzünk
Atkinson javaslatcsomagját egy további ponttal egészítette ki Scharle Ágota. A Budapest Intézet igazgatója szerint esélyt adó közoktatás nélkül később csökken a munkába állás esélye és alacsonyabb a kereset is.
- Az oktatás szerkezetének fideszes átalakítása mennyiben rontotta a magyar fiatalok esélyeit?
- A tankötelezettségi korhatár 16 évre csökkentése azt üzente az iskoláknak, hogy elegendő, ha 8 osztályon végig lökdösik a nehezebben tanuló gyerekeket, utána mennek a közmunkára. A másik nagy gond a szegregáció ellenes lépések elbizonytalanítása. Jogilag továbbra sem szabad szegregált iskolákat létrehozni, de a gyakorlatban nem vagy erélytelenül lép fel a kormány a szegregáció ellen. A túlzott centralizáció súlyosan korlátozta az iskolák autonómiáját, annak is meg van kötve a keze, aki tudná, hogyan kell hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozni. Az Orbán-kormány nem ismerte fel, hogy a tárgyi tudás, az alapkészségek és az együttműködés fejlesztése csak együtt hatékony, és ehhez módszertani felkészítést kell adni a pedagógusoknak.
- Tudatosan nem akarja a kormány, hogy a csapatmunka erősödjön?
- Inkább arról lehet szó, hogy tájékozatlan, a fejlett világ módszereit nem ismerő szakpolitikusok kerültek döntési helyzetbe és erős a nyomás az iparkamara részéről, hogy fontosabb a szakképesítés, mint az alapkészségek. A cégek rövid távú érdeke tényleg az, hogy minél több szakképzett kerüljön ki a középfokú oktatásból, mert ők olcsóbbak. Érettségi nélkül azonban ők lesznek az egyszer használatos munkások, akik néhány évig jók, de amikor az új gép működését meg kellene tanulni, akkor kiderül, hogy használhatatlanok.
- Miért éri meg újratermelni azt a réteget, amelyik élete végéig állami támogatásra szorul?
- Ez nem az én szakterületem, de talán azért, mert megvehető azoknak a kiszolgáltatott fiataloknak a szavazata, akiknek attól függ az életük, hogy ad-e közmunkát a polgármester, akiknek esélyük sincs elköltözni és jobb munkahelyet találni, saját lábukra állni. A világ az egész életen át tartó tanulás felé mozdul, mi pedig az egész életen át tartó munkanélküliségre kárhoztatjuk a gyerekeinket, miközben biztos, hogy a nyugdíjrendszer és a többi jóléti ellátás csak akkor lesz fenntartható, ha több pénzt és figyelmet fordítunk a hátrányos helyzetű gyerekek oktatására.
