„Az oktatásügyben minden rendben van” – halljuk egy mérnökember helyzetjelentését. Kérdés, mit ért renden. Katonás fegyelmet, vezényszóra ugrándozást, utasítások alázatos teljesítését, vagy hagy-e szerepet az alkotóerőnek, a hivatásból eredő jobbító szándéknak, a személyiség megnyilatkozásának.
"Nem sokaság, hanem lélek"
Érdemes elgondolkodni, vajon maradt-e szerepe, súlya a léleknek az ifjúság nevelésében. Jelek szerint a nevezetes kerekasztal körül ülők számára a számok sokkal fontosabbak. A „lélek” fogalma számtalan jelentést hordoz, egyebek között azt a készséget is, amelyet a miniszterelnök így fogalmazott meg: merjünk nagyot álmodni! Valóban ez volna a nemzet jövőjének alakításában az egyik, ha nem a legfontosabb szempont.
A magyar kultúra múltjában számtalan „nagy álmodó” igyekezett felemelni, gazdagítani a nemzetet. Hadd utaljak például a manapság gyakran emlegetett Klebelsberg Kunóra, akit annak idején megvetően száműztek a nemzeti pantheonból a kultúrfölény gondolata miatt, amelyet tetteivel is igyekezett megvalósítani. Klebelsberg egyetemeket alapított és fejlesztett, tudta, hogy képzett, erős értelmiség híján a nemes célok megvalósíthatatlanok. Megszervezte a külföldön működő magyar intézetek hálózatát, hogy a tehetséges fiataloknak lehetősége legyen ismereteik gyarapítására, s kialakuljanak azok a szigetek, amelyek az adott országban figyelmet és tiszteletet keltenek a Trianonban eltaposott nemzet ügye iránt. Gondja volt az oktatás korszerűsítésére, egyebek mellett a humán kultúra terjesztésére. Jól ismerte a magyar történelem és irodalom mozgósító erejét, hitt abban, hogy itt van az a föld, amelyet művelnünk kell, s amely majd hantjával eltakar. Kiváló szellemek sora bővítette ismereteit külországi egyetemeken, s majdnem mind visszatértek, eszük ágában sem volt kint maradni. A nagy exodust, melyről József Attila is írt, a gazdasági válság és nem a szellem erőszakos egyoldalúsága okozta. „Klebi”, ahogy kortársai nevezték, a magyar romantikusok egyenesági örököse volt, aki egy századdal később is bizonyította, hogy törekvésük és hitük fölött nem járt el az idő, még ha a vesztett világháború súlyos válságot hozott is.
Nehéz szabadulni attól az érzésünktől, hogy a csodatevő lélek legnemesebb építő tulajdonságait az oktatás- és nevelésügy reformerei elhanyagolják, s ennek is tulajdonítható, hogy tehetséges fiatalok ármádiája hagyja el szülőhazáját, s választja azt a sorsot, amelyet Márai oly megrendítően írt le Halotti beszédében. Kit tanítanak meg manapság, hogy rácsodálkozzék a Mikó utca gesztenyefáira, mind a hétre? A fa megmunkálásra váró anyag, nem a természet egyik csodája, amely gondolatokra ösztönöz. El-elnézem a szárszói gesztenyefát a kertben, mely már akkor enyhülést kínált a forró nyarakon, amikor nagyanyám háromnegyed évszázaddal ezelőtt megvásárolta a nyaralót. A földbe ereszti gyökereit, jobbító szándékú őseim emlékezetét őrzi rendületlen szívóssággal. A fa - történelem. És miközben árnyékába ülhetek, azon merengek, figyelünk-e a múltra, vagy csak a tünékeny, haszonnal kecsegtető jelen érdekel. Védik-e a múltat a „kerekasztal lovagjai”? Tudják és tudatosítják-e, hogy a múlt értékeinek ismerete nélkül a magyarság legszebb hagyományairól, legnemesebb értékeiről sem alkothatunk fogalmat? Miközben elszánt reformerek azon munkálkodnak, hogy minél több tilalomfát üssenek le, nem mulasztanak-e el Berzsenyi intelmére gondolni: "szabad nép tesz csuda dolgokat"? S kik lehetnek a „szabad nép” nevelői, ha nem a szabad pedagógusok, akiket nem vernek bilincsbe az előírások?
Alkotó nemzet
A magyarság jövője azon múlik, kibontakozhat-e az a sok-sok tehetség és alkotó energia, melynek tevékenységét a lépten-nyomon tapasztalható megosztottság akadályozza. Én vagyok a jó magyar, te nem is vagy magyar! – ez a szemlélet és gyakorlat jellemzi a politizálást, s a politika berkeiből leszivárogva mérgezi a hétköznapokat. Az említett költők és írók, ha a nemzethez fordultak, azt egységesnek látták. Széchenyi programjához, az európai magyarság kialakításához és tudatformálásához - ki-ki legjobb tehetségét mozgósítva - csatlakoztak Kisfaludy Károlytól Vörösmarty Mihályig. Aranykor volt ez is, s a költők, írók az első sorban haladva megosztás és ellenségeskedés nélkül mutatták az utat. (Mellékesen, de nem utolsósorban megjegyezném, hogy ez a magatartás öröklődött. Ennek volt letéteményese Ady, Babits, József Attila, meg a nemrég elköltözött Juhász Ferenc is, aki így írt Esti könyörgésében:
Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.
-----------------------------
Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
A költői szó hatalma. Aki ezt csökkentené, a nemzet – az egységes nemzet! – érdeke ellen cselekedne. Hadd idézzem egy még mindig megosztó, a maga korában nagy népszerűségnek örvendő költő, Mécs László gondolatát:
(...) Hogy való világnak
megszülessen, Költő álma kellett!
A világot Isten szép álmából
hívta föl az alkotó lehellet
és nem volna ember, ha nem válna
gyümölccsé az anyák szirmos álma!
Nem szabadna ezt a szép „szirmos álmot” kilúgozva, igazi tartalmától megfosztva tennünk kevesek tulajdonává, s a többieket kitiltanánk erről a csodás ismeretlen birtokról, melynek jelentőségét viharvert korszakban ismerhették meg az olvasók Alain-Fournier regényében.
De hadd térjek vissza az irodalom és a történelem nemzetalakító tanításához, amelyet mintha nem tekintenének a nemzettudat egyik legfontosabb, jellem- és népalakító elemének! Mit is mondhatunk arról az elképzelésről, amely lemond a nemzeti múlt értékeinek közvetítéséről, hogy helyette fiatalemberek tudatából olyan mentalitást faragjon, amelyben a gondolkodás és érzés egyetlen sínen haladva veszíti el távlatlátását, a múlt megbecsülését és embertársaik tiszteletét. Ennek jelei már ma is tapasztalhatók: a társadalomban polgárjogot nyert a gyűlölködés, a durvaság és az ostobaság, amely „fentről” csordogál lefelé, mindenfelé súlyos fertőzést okozva.
A megosztott társadalom gyengesége
Akár betegségnek is nevezhetném azt az állapotot, amelyet mesterségesen gerjesztenek, s különféle módokon vélnek igazolni. Gyakran támadhat olyan érzésünk, hogy ebben az országban kétmillió hazafi él, a többiek mind idegenszívűek. A társadalom fogalmának kiüresítése ez, amely az egész nemzetet gyengíti. Arany János egy kis független nyugalomra vágyott, amelyben alkothat. Manapság egy epigrammát sem írhatna meg, fegyvercsörgésben hallgatnak a múzsák, s elenyésznek a jobbító gondolatok. Van-e, lehet-e reménykedni valónk, amint azt Vörösmarty fogalmazta meg A hazafi című versében?
De jön idő, melyben süker éri a fáradozó főt:
Akkor nyílt ajtóm látogatóknak örűl;
És a barátságnak megnyílnak termeim újra,
Szívvel, lélekkel honn lesz a gazda megint.
Még jön idő, melyben poharat fogok ütni vidáman,
S jobbom jó kezeket híven ölelve szorít.
Addig zárva vagyok, test, melynek lelke kiszállott,
S zöld ágat keres a hon koszorúja közé.
1843-as keltezésű a költemény. Akkor is megkísértette a legjobbakat a tehetetlenség bénító érzése, a sejtelem, hogy nem tehetnek semmit nemzetünk üdvéért, s inkább visszahúzódva várták reménykedve az idők jobbra fordulását. De meghallva a társadalom hívószavát, kiálltak és felverték szavukkal a „riadó vak mélységet”. Volt hitelük, akikhez szóltak, tudták, nem a pénz vagy az önérdek mozdítja őket. Ezért is lehetett a nemzet közös imádsága a Himnusz és a Szózat, melyek a hazához való töretlen hűség és a mellette balsorsban is kitartás örök-érvényű megfogalmazásai. 1841-ben Vörösmarty még Az elveszett országról írt, de Széchenyi szavára ő is megértette: küldetése van nemzete javát szolgálni. Egy évvel később már nemzete vezetői lelkiismeretét ébresztette Mit csinálunk? címmel:
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak és danolnak.
Semmi baj sincs? semmi gondrém,
Hogy majd érte meglakolnak?
Van biz itt baj; de hiába
Enni csak kell az embernek;
S inni hogy ne kéne, ahol
Oly dicső borok teremnek;
Csakhogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra.
Korhely-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Kiállni, áldozatot is vállalni a nemzetért! Megfogalmazni a lélek évszázadok során hitelesített igazságát! Mert súlyos, lelkiismeret-ébresztő igazság, hogy egyre többen vannak (voltak), akik munka nélkül, egyéb érdemeik miatt gazdagodnak, s lesznek haszonélvezői a társadalom szándékos megosztottságának:
Mit csinálnak Magyarhonban?
Esznek, isznak s tán dolgoznak?
Félig-meddig: mert nem tudják,
Másnak lesz-e vagy magoknak.
Ennyi is kár; de hiába,
Munka jobb a koplalásnál,
S jobb az edzett kar, ha ép vagy,
Mint ha selymen sántikálnál.
És hogy aztán,
Majd ha ember kell a gátra,
Gyenge-gyáván
Ne maradjon senki hátra.
Fel-felfohászkodunk Vörösmartyval: „Isten segíts! népeknek istene!/Tedd jóra munkássá e nemzetet,/Hogy amihez fog óriás keze,/Végére hajtson minden kezdetet./Add, hogy mit emberész és kéz kivíhat,/Ne várja mástól mint szerencsedíjat.” (Hymnus). Milyen jó volna, ha mindegyik dolgos kéznek volna értelmes munkája! Ha nem kegyelemkenyéren tengő százezrek ténferegnének üres gyomorral, kenyérre váró családdal! Ez volna a nemzeti ideál és nem a „kard ki, kard!” jelszava, s olyan harcot kezdeni, melyben néhányan meggazdagodnak, milliók elszegényednek. Kinek érdeke, hogy koldusok nemzete legyünk?
Végszó a nemzetről
Aki kisajátítja, leszűkíti a nemzet tartalmát, bűnt követ el, hiszen partikuláris, pillanatnyi érdekek vezérlik, amelyek bármikor megváltozhatnak. A legnagyobb szellemek is vívódtak azzal a kérdéssel, hogy mi valójában a magyar nemzet fogalmának értelme. Farkas Gyula asszimilációról szóló fejtegetései nem hagyták érintetlenül Németh László gondolatvilágát, aki meglehetősen szerencsétlen pillanatban közzé tette Kisebbségben című tanulmányát. Nem térnék ki arra a viharra, melyet ezzel támasztott, az azonban újra meg újra tűnődésre késztet, hogy szerinte a tősgyökeres magyarság folyvást „lemaradt”. Azon érdemes elmerengeni, vajon a sok munkanélkülivé tett közmunkás között nincsenek-e értékes emberek, akiket azért hagynak le, hogy kialakuljon egy arisztokrácia, amely nem a nemzet lelkének pallérozásán fáradozik, hanem saját és jótevői zsebének teletömésén. A baljós következmények már tapasztalhatók: műveletlenség, durvaság, a nyelv sárba tiprása. Furcsa perspektíva, nem sok jót ígér.