Holnap, csütörtökön, a Hálaadás napján Amerika ünnepel, bár már nehéz felidézni, hogy mit. Csaknem 400 évvel ezelőtt a termésért adtak hálát az Újvilág új lakói, de erre már szinte senki sem emlékszik. Elvégre a terméstől függetlenül bőven van élelem az üzletekben, beleértve a pulykát, amely az évszázadok során az ünnep szimbóluma lett.
Manapság ez az az ünnep, amikor a család összejön a pulyka és a hozzá járó töltelék, az áfonyaszósz és még néhány „kötelező” étel elfogyasztására. Ez a szabály, kivétel nincs. Nem lehet azt mondani, hogy a pulyka száraz és unalmas, jobb lenne inkább borjúpörköltet enni uborkasalátával. A sarki rendőr ugyan nem kardoskodna a pulyka mellett, de a családi kritika egyöntetűen elítélné a disszidens elhajlót. Ma pulykát eszünk! Ez van, ezt kell szeretni.
Nagyobb családoknál az ünneplés két napig tart. Csütörtökön és pénteken. Mi például pénteken ünneplünk, hogy gyerekeim és unokáim egy része családjuk másik felénél lehessen csütörtökön. Az egyik fiam például menyem New York-i családjával ünnepel csütörtökön, majd még aznap koraeste Washingtonba hajt. Ez az út, amely általában négy-öt órát vesz igénybe, a Hálaadás napján (vagy pláne a Hálaadás előtti napon) két-három órával tovább is tarthat. Ennek ellenére még senki sem javasolta, hogy a rémes forgalom miatt jobb lenne egy héttel korábban vagy egy héttel később ünnepelni.
Az ünnep ellenére nem lehet azt mondani, hogy most hirtelen megáll az élet Amerikában. Igaz, az egyetemeken ilyenkor egyhetes szünet van, és az állami hivatalok nagy többsége is zárva tart. De időközben ez a csaknem egyedülálló amerikai ünnep a leszállított-árú kereskedelmi cikkek ünnepe is lett. Pár évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hogy a nagy sale, a fantasztikus akciók már csütörtök délután elkezdődjenek, azonban az utóbbi néhány évben ez is megváltozott. Az áruházak egy része ugyanis már csütörtökön délután 3-kor kinyit, ami azt jelenti, hogy a vásárlás örömétől megrészegült családok korán esznek, gyorsan elteszik a maradék pulykát a fridzsiderbe, talán elmosogatnak, majd rohannak az üzletbe. A hirdetések szerint a csütörtöki árak nem lesznek magasabbak a péntekinél, amelyek viszont tradicionálisan az év legalacsonyabb árai.
Aki nem megy el vásárolni, az marad a családdal. Legtöbben (amerikai) futballmeccseket néznek majd a TV-n, lesznek, akik a gyerekekkel – az én esetemben az unokákkal – kártyáznak vagy sakkoznak. A TV hírei kétes értékű információkkal traktálják a nézőket (ezt teszik minden évben). Izgatottan jelentik majd, hogy mekkora a légiforgalom, a repülőterek zsúfoltak, az országutakon megállt az élet – és mindezt számokkal illusztrálják. Ennyi és ennyi repülőgép késett, ennyi és ennyi autó jön és megy – ennyivel és ennyivel több, mint tavaly. Nem tudom, ki találja ki ezeket a számokat és azt sem, hogy kit érdekelnek az új „rekordok”.
Mégis szép ünnep ez, alig várom. Nagy a család. Tizennyolcan leszünk. Jövőre, Isten segítségével, tizenkilencen.
