Fél esztendő egy állam élén, ráadásul Európa egyik legnagyobb köztársaságának a vezetőjeként általában nem idő, nem szokás méricskélni. Ha Emmanuel Macronnal, Párizs urával kivételt tesznek, annak megvan az oka. Különleges helyzetben van, biztató eredményekkel kezdte. Fiatal kora ellenére (harminckilenc éves) sikerekkel indult, a népszerűsége mondhatni nyomban szárnyalni kezdett, már csak azért is, mert rendszert váltott. A korábbi egyszínű jobb- vagy baloldali kormányzatokkal szemben ő a centrumot hirdette meg, amit sokan üdvözöltek. Mások jellegtelennek, amolyan se hús, se hal típusnak tartották. Ennek lett a következménye, hogy az első hónapok után a népszerűsége észlelhetően morzsolódni kezdett.
Amivel általában mindenki elégedett, az a diplomácia viszonylagos folyamatossága. Visszatér a de Gulle-i idők európai vezető szerepe: ahogyan akkoriban Párizs és Bonn, illetve a tábornok és Adeauer szövetsége adott arculatot az induló Uniónak, most Merkel és Macron, a két M betű igyekszik ismét irányt szabni. Fokozatosan fölszámolnák a „szakadást”, az integráció kettősségét. (Ebben a formátumban Orbán és Kaczynski Brüsszeltől prüszkölő igyekezete, amely inkább a két Európát föltételező irányba fordulhat, nem sok jót ígér.)
Más jelenség észlelhető Macron belpolitikájában. „Centrizmusa” a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését föltételezte, a gyakorlat azonban jobbára restaurációs szándékokra utal. Nem javít az elmaradott rétegek állapotain, viszont kétségtelenül favorizálja a korábban is előnyöket élvező osztályokat, mind az igazságtalanok megadóztatásban, mind a versenyszférában. A feszültségek nem enyhülnek, inkább hevesebbek lesznek, amit súlyosbít is az államfő gyakori változásokat alkalmazó módszere. A minap a nagyvárosi perifériák égbekiáltó ellentéteinek tompítását hirdette meg, a szakértők azonban a megvalósításban ugyancsak jobbára a makacs konzervativizmus megerősödését vélik fölfedezni. Újabb csalódások, amelyek további konfliktusokat vetítenek előre.
Ehhez képest az elnök népszerűségének viszonylagos visszaesése nem is annyira drámai. Ez a látszólagos ellentmondás azzal magyarázható, hogy a közvélekedés szerint Macron változatlanul a tehetséges politikusok táborát gyarapítja, keserű kiábrándulást említeni nagyon is korai. Ötéves államfői ciklusából még 54 hónap áll a rendelkezésére, ami az elégségesnél jóval több lehet. Az új választás 2022-ben esedékes, amelyet a bukott előd, Hollande már most kíméletlen párharcnak ígér, de ebben az elszántságban a valóságosnál több a látványelem. De az kétségtelen, hogy a megalapozott demokráciákban sok meglepetés elképzelhető - néha még váratlan fordulatok is, mint például Németországban Merkel kormányalakítási nehézségei.
De azért többnyire indokolt bízni a meghatározó vezetőkben.
