Látszik a nőn, nem rutinos utazó. Már a peronon is olyannak tűnt, mint egy útját vesztett madár, háromszor is megnézte a táblán, tényleg a közeli kisvárosba indul-e vonat, mintha indulna innét bárhová máshová. Kicsi falu a miénk, egyetlen irány van: be a városba és vissza. Ráadásul összetéveszteni is lehetetlen őket, hisz mindössze két járat van egész nap, a reggeli befelé visz, az esti meg visszahoz. Menetrendekkel, útitervekkel mifelénk nem kell sokat bíbelődni.
Indulunk, de a nő még mindig keresi a helyét. Kevesen vagyunk a kupéban, ám olyan ülés már nem akad, ahol egyedül lehetne. Végül velem szemben huppan le. Gondosan elsimítja a kabátját a feje feletti polcon, s úgy helyezkedik el, hogy egyetlen ránc se gyűrődjön a szoknyáján.
Alig egy óra az út, ki lehetne bírni evés nélkül, mégis minden ülés felől papírzörgés, motoszkálás zajlik. Herseg a zöldpaprika, csusszannak be a vajas-párizsis-zsömlés falatok, gördülnek a túrórögök a kisboltban frissen vett rétesek vajastészta-rétegei alól. Magyar szimfónia reggeli vonatra hangolva. Tíz emberből hat nem azért eszik ilyenkor, mert éhes, hanem mert már a dédanyja is enni kezdett, ha megmozdultak alatta a gőzmozdony-vontatta vaskerekek. Csak akkor még kis, gyöngyháznyelű bicska került elő a táskából, meg a padlásról lógó szalonnából vágott tenyérnyi darab, hozzá a pénteken sütött házi kenyérrel. Most meg előre gyártott, alufóliába csomagolt szendvicsek és boltban vett péksütemények uralják a terepet.
A nő nem eszik. Az ablakon bámul ki, s a tájat nézi olyan áhítatosan, minta minden legelésző birkanyájat, sorompó előtt ácsorgó kismotoros férfit, kertben bíbelődő asszonyt, házról leomló vakolatdarabot, félbehagyott kerítést le akarna fényképezni. Olyan szenvedéllyel szuggerálja a tájat, mintha nem lenne holnap, mintha most kéne mindent megjegyezni, örök időkre.
Matinéra megy, a kisvárosi színházba. Minden bevezető nélkül mondja ezt, fél órás magányos, csendes üldögélés után. Két év óta először mozdul ki a faluból, kocsija nincs, férje nincs, gyereke nincs, csak idős apja és anyja van, magatehetetlen beteg mind a kettő, miattuk költözött vissza a faluba két évvel ezelőtt. Szerencse, hogy kapott állást az állami gazdaságnál, ami rég nem állami, de mindenki úgy hívja, erre áll rá az emberek szája. Rugalmas munkaidőben dolgozik, ami nagyjából annyit jelent, hogy kétóránként felugrik az íróasztal mellől, gyorsan hazaszalad, tisztába teszi az apját, megeteti az anyját, visszarohan, majd két óra múlva megint feláll, újra hazamegy, csak épp most az anyját teszi tisztába és az apját eteti meg.
Egyetlen szenvedélye van, a színház, de egy kezén meg tudná számolni, egész életében hányszor volt valódi színházban. A tévén nézte inkább a közvetítéseket, szépen bekuporodva egy fotelben, bámulva Csehov, Ibsen, Brecht, Miller és Shaw történeteit. Azt mondja, sosem a hős és hősnő, hanem a mellékszereplők érdekelték, az alig látható életek, a csendesen meghúzódó sorsok, a nagy fordulatot nem hozó, de mindig kitapintható jelenlét.