Azt szokták mondani, onnan lehet tudni, hogy mely esemény volt valóban történelmi pillanat, hogy pontosan meg tudjuk mondani, épp hol voltunk és mit csináltunk, amikor megtörtént. Nem túlzás állítani, hogy a mai nap is fontos pillanat az európai történelemben, ezért jól nézzenek körbe, mert erre a pillanatra emlékezni fognak. Igaz, a tankönyvek hasábjain nem feltétlenül fogunk 2017. november 17-ről olvasni, viszont ma olyan, közel ötszázmillió ember életére kiható változásoknak ágyaz meg az Európai Unió huszonhét állam- és kormányfője, melyek jelentősége talán csak az euró 1999-es bevezetéséhez mérhető. Ez a Szociális Jogok Európai Pillérének elfogadása, amely leteszi a szociális Európa alapjait. Ez talán egy kis lépés egy ekkora közösségnek, de - radikális európai demokratákként tudjuk - hatalmas lépés minden európai polgárnak.
Ahogy Jean-Claude Juncker bizottsági elnök és Stefan Löfven svéd miniszterelnök a Népszava tegnapi hasábjain már rámutatott: a szociális pillér húsz „kulcsfontosságú alapelvet" határoz meg, melyek egyfajta szociális minimumok összességeként a hatékonyabban működő munkaerőpiac és a méltányosabb jóléti rendszerek kiindulópontjául szolgálnának. A húsz alapelv végrehajtásának és betartatásának felelőssége az EU intézményeire, a tagállamok mindenkori kormányaira, valamint a szociális partnerekre hárul. Fontos megjegyezni, hogy a javaslatcsomag az eddig elért közös uniós jogi vívmányok keretein belül marad, annak bevezetése tehát nem jár EU-s szerződésmódosítással, illetve – euroszkeptikus nyelven szólva – a „tagállami szuverenitás" csorbításával sem. Lényegében egy olyan szociális normarendszer kidolgozása valósul most meg, mely a szerződés jellegétől függetlenül minden munkavállalóra kiterjed, miközben a legsebezhetőbb társadalmi rétegeket védi az esélyegyenlőség, a társadalmi befogadás, vagy épp a munkavállalói jogok megerősítésével. Ez a szociális Európa megalakulásának pillanata.
A javaslat három fő fejezete (esélyegyenlőség és munkaerőpiachoz való hozzáférés; méltányos munkakörülmények; szociális védelem és befogadás) az eddigi legambiciózusabb kísérlet az európai társadalmakban egyre csak táguló szociális szakadékok betemetésére. A progresszív politika egyértelmű diadala, hogy a végső javaslat előirányozza minden jelenleg létező munkaviszony felülvizsgálatát. Erre azért volt égető szükség, mert az elmúlt években bekövetkezett gazdasági változások (megosztáson alapuló gazdaság, digitalizáció, stb.) olyan szerződésformák előtt tárták szélesre a kaput, melyek köszönőviszonyban sem állnak a világ legfejlettebb szociális ellátórendszereit magáénak tudó EU alapértékeivel. Hogy lesz például nyugdíj-jogosultsága egy Uber-sofőrnek? A nagy gazdasági versenyfutásban lényegében elfeledkeztünk a szociális folyamatok monitorozásáról, az eredmény pedig az úgynevezett nullaórás szerződések túlburjánzása, a gyermekszegénység növekedése, illetve a munkaerőpiac erodálódása lett.
Ugyancsak a szociáldemokraták sikere, hogy a konzervatív erők szkepticizmusának ellenére sikerült a pillért kiterjeszteni az euróövezeten túlra is, így az abban foglaltak Magyarország számára is irányadók lesznek. Ez azonban egyúttal komoly figyelmeztetés is az Orbán-kormánynak: az EU kétsebességes modell felé történő elmozdulásával könnyen kimaradhatunk a hasonló jövőbeni kezdeményezésekből, Európa perifériáján tengődve pedig az eddig elért eredmények megtartására sem lesz garanciánk. Orbán Viktor és kormánya ebben is hazárdjátékot játszik: a szociális pillérben nem a dolgozó emberek érdekeinek hathatós védelmét látják, hanem saját hatalmuk – egyébként félreértett – kontrollálását. Orbán szerint a szociális pillér egy „brüsszeli titkos terv", ami a nemzeti szuverenitást támadja és hatásköröket akar elvonni, például a magyar kormánytól. A tervezet ezzel szemben világosan kimondja, hogy a kijelölt alapelveket kizárólag a jelenleg is létező uniós kereteken belül kell megvalósítani. Amennyiben tehát a magyar miniszterelnök nem támogatja a kezdeményezést, azzal ismét csak egy ordas nagy hazugságra hivatkozva semmibe veszi a társadalom legsebezhetőbb tagjainak jogait és szükségleteit. De persze jól tudjuk: nekik semmi sem drága, ha saját magukról van szó.
A javaslatcsomag természetesen távolról sem tökéletes. Az európai minimálbéreket vagy az egységes uniós munkanélküli segélyrendszert érintő intézkedésekkel nem, vagy csak alig foglalkozik (néppárti nyomásra kerültek ki bizonyos pontok a végső szövegből), noha ezek nélkül átfogó, hosszú távú szociális reformok aligha valósulhatnak meg. Épp ezért ésszerű, hogy a szociális pillért történelmi jelentőségével együtt egyfajta minimum-keretrendszerként értelmezzük, melynek alapjain egy valódi szociális Európát építhetünk. A keret tehát adott, mostantól kizárólag a magyar kormány felelőssége, hogy továbbra is kuruckodik az európai közösségben, vagy részese lesz az európai szövetségrendszer legátfogóbb szociális reformjának.
