Tudván, hogy végzetes betegség támadta meg, Kocsis Zoltán többször is úgy nyilatkozott: azt, ami az ő dolga volt a Földön, már elvégezte, tán csak a Bartók hanglemez-összkiadás befejezésével maradt adós. De mi tudjuk, amit még kaphattunk volna tőle – eddig és a jövőben is –, a zongoristától, karmestertől, zeneszerzőtől, zenetörténésztől, vagy egyszerűen csak a mindennapok eseményein mélyen elgondolkodó embertől, felmérhetetlen jelentőségű lenne.
Teljes mélységében azt is nehéz felmérni, mit hagyott maga után több mint ötven év múltán, amelyet zenéléssel, a zene szolgálatában töltött. Bizonyára sokaknak van saját archívumunk lemezekkel, könyvekkel, újságcikkekkel, és a YouTube-on is sok érdekességet találhatunk. Ott van a tíz éves Kocsis Zoltán okos gyermekarccal, de egy felnőtt zongoraművész kezével és tudásával. A kamasz, aki még kissé félszegen nyilatkozik, de felülmúlhatatlan módon játssza Liszt virtuóz remekét. Az érett férfi, aki rocksztár-külsővel és magabiztos megjelenéssel lép fel a népszerű popénekesnő koncertjén ezrek előtt a sportcsarnokban, és úgy játssza el kedvenc Mozart-darabját, a Török indulót, mint talán soha máskor. Az apa, aki kilencéves fiát tanítja Bartókot játszani. És ott vannak a kései tévészerepelések, interjúk, enyhíteni a hiányt.
A fennmaradt életmű mennyiségileg is jelentős, és mivel Kocsis mindig megalkuvás nélkül törekedett a minőségre, minden pillanata figyelemre méltó. Halálának első évfordulóján koncerttel emlékezett a legilletékesebb társaság, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amelynek karmestere, spiritus rectora volt két évtizeden át. És ebben a minőségében is valóban egy nemzet, sőt az egész világ számára alkotott iránymutatót, maradandót; ezt a művészt mutatta be a hangverseny előtt vetített film, amely a Richard Strauss-opera két évvel ezelőtti bemutatója kapcsán készült. A koncert valódi gyászzenével kezdődött, már a választás maga is Kocsis Zoltán szellemét idézte: kevéssé ismert-játszott mű, de nem csak érdekesség: nagyszerű zenei pillanatokat tartalmaz Liszt Három gyászódája. Dobszay Péter karmester irányításával a zenekar magabiztosan játszott, megfelelve egykori karmestere emlékének. Gyenyisz Kozsuhin azt a Beethoven G-dúr versenyművet zongorázta, amellyel Kocsis annak idején a Magyar Rádió zongoraversenyét megnyerte. Kozsuhin, akit néhány éve éppen Kocsis hívott meg a zenekarhoz, más korszak szülötte, mások esztétikai megfontolásai is, de kiváló zongoraművész, előadása élményszerű volt.
A zenekart ekkor már és innentől kezdve mostani vezető karmestere, Hamar Zsolt dirigálta. Sáry László új művet komponált az egykori harcostársa emlékezve, akivel évtizedekkel ezelőtt a modern zene el- és megismertetéséért küzdöttek. A mintegy tizennyolc perces, kéttételes kompozíció első felében nem szólal meg zongora; borongós hangulatú harmóniavilág és a néhány hangból álló, elcsukló, sírást idéző motívumok jellemezik ezt a részt. A második tétel lebegő vonóshangzásába a négykezes zongoraszólam akkordjai vágnak bele, határozottan, mégis valahogy mintha helyüket keresnék, azt jelezve: a dolgok végső értelmét csak kutatni lehet. Bizják Dóra és Zentai Károly ültek a zongora előtt. A hangszerelő, a Bartók egyedülálló nagyságát feltétlenül szolgáló Kocsis Zoltánnal négy, eredetileg zongorára írt darab általa zenekarra alkalmazott változata szembesített minket az estén. A Nemzeti Filharmonikusok virtuóz, értő előadással mutatták meg: őrzik egykori mesterük szellemét.
