Lazán összekapcsolódó jelenetekből áll Schilling Árpád montenegrói rendezése, az Ameddig a szem ellát, amely két estén át a Trafóban vendégeskedett. A nyolc szereplős előadás tele van tehetetlen indulattal. Olyan az egész, mint egy üvöltés. De hiába a kétségbeesett hangzavar, a segélykiáltást mégsem hallja meg senki. A történet akárcsak Schilling legutóbbi témái jellegzetesen kelet-európai. A főhőse a kisember, most épp egy raktáros, aki miután leépítik, belekeveredik egy bankrablásba és ez aztán teljesen megpecsételi a sorsát. Schillinget a színházban régóta nem érdekli a látvány. Beszélő embereket mutat. Széthullott kapcsolatokat, szétzilált lelkeket. Persze elsősorban a folyamatra fókuszál. Arra, hogyan jutunk el a tehetetlen dühig. Hogyan darálja be az embereket a felülről irányított, manipulatív, korrupt rendszer, amelynek ha nem válik valaki a részévé, akkor örök vesztes marad. A montenegrói színészek jól értik Schillinget, ráadásul mint a színlapon szerepel személyes sztorikat is hoztak az előadásba, érződik, hogy számukra is fontos ügy ez az előadás.
A produkció úgymond a semmiből született, nem beszélhetünk darabról, viszont erősek a jelenetek dialógusai, a monológok. A szálak pedig a leépítéstől, a hatalomnak az oknyomozó sajtóhoz való viszonyán át a kivándorlásig mind elevenünkbe vág. Annyira aktuálisnak érezzük, hogy szinte arcul csap valamennyi. A színészi játék is erős, a karakterek nagyon pontosak, az ellenpontozó dramaturgia pedig felerősíti a drámai hatást. Nem csak a kisember nyomorúságát tárja elénk az előadás, hanem a hatalomba lévő, történetesen egy miniszter korlátait is. Ő is függ valakitől, a mozgástere ettől neki is szűkös. Nem lehet önmaga, egy szerepet kell alakítania és ha ezzel szembesítik attól kétségbeesik, és támadóvá válik. A magánéletét pedig ő sem tudja megmenteni, ugyanúgy taccsra megy, mint a kisemberé. Schilling ismét tükröt tart elénk, amibe nem jó belenézni, egyébként pedig színpadi munkái egyenes folytatásai közéleti tevékenységének. A lázadás, a rendszer lebontásának szándéka ezekben az előadásokban is megfigyelhetők. Néhol épp ezért olykor megmarad a mondandó a publicisztika szintjén, de főként a dramaturgok - Gyarmati Katának és Bíró Bencének - köszönhetően Az ameddig a szem ellát estében végül is erős drámává sűrűsödik az este. Az utolsó jelenetben fiatalok beszélgetnek, akik úgy néz ki, hogy hazajönnek. De ez persze nem old meg mindent. A manipulációs, földbedöngölős gépezet nem tűnhet el pillanatok alatt. Úgy néz, ki hogy ezzel még egy darabig együtt kell élnünk. Kérdés persze, hogy meddig bírjuk.
