Örök intelem: ha a mát jobban akarjuk érteni, olvassunk történelmet. Az első világháború kitörésének századik évfordulójára több páratlanul fontos, a témát összegző munka került a könyvesboltokba, amelyek közül érdemtelenül kevés szó esett a Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc szerzőpáros művéről, amely A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918 címet viseli. Jelentőségéről annyit: megkerülhetetlen elemzés.
Az első világháborút az európai hatalmak robbantották ki, amelynek végeredményeként a kontinens elvesztette világuralmi szerepét, és lett – ez az állapot a mai napig tart – hatalmi szempontból másodrangú földrész. Ez a tételmondat a kiindulópontja a Hajdu-Pollmann-féle kötetnek. A szerzők célkitűzése abban különbözik minden egyéb, az elmúlt években megjelent, az első világháborúról szóló kötettől, hogy a Monarchiát és annak hadseregének háborús szerepét elemzik, részletekbe menően taglalva az idetartozó hadtörténeti tudnivalókat. Frontról frontra, évről évre.
Háborúpárti tábornokok
Mi sem bizonyítja jobban, mennyire puskaporos volt 1913-ban a levegő, mint az a tény, hogy a Monarchia vezérkari főnöke, Conrad von Hötzendorf ebben az évben huszonöt alkalommal (!) tett javaslatot a Szerbia elleni háborúra. Ilyen előzmények után ölték meg egy évvel később Ferenc Ferdinándot, de okszerű kapcsolatot még ez sem jelentett a háború kitöréséhez – nyomatékosít a kötet. A Népszava vezércikkénél (1914. július 22.) jövőbe látóbban aligha lehetett fogalmazni: „Két ember megöltek Szarajevóban, és ezért most már nemcsak Ausztria és Magyarország népeit és Szerbia népét, hanem az egész európai civilizáció minden értékét akarják kockára tenni.” Az elkövetkező évek minden egyes napja igazolta az idézett mondat igazságtartalmát. A Szerbia ellen megindított támadás lángba borította Európát: a tábornokok háborús követelései a politikai döntéshozóknál meghallgatásra találtak. A tisztánlátás pillanatai már az első háborús év végén eljöttek. Lovászy Márton, a Magyarország főszerkesztője a lap karácsonyi számában így érvelt: „Ez a háború messze eltávolodott eredeti forrásaitól. Kinek jut még eszébe boldogtalan trónörökösünk sorsa?” Ennyit a boszniai merénylet viszonylagosságáról.
Magyar szempontból a kiindulópont világos: 1914 előtt nagyjából hatvanöt éven át béke honolt Európában. A Monarchiát olyan régen irányította Ferenc József, hogy trónra lépése az emlékezet homályába merült. (Szorosan összefügg ezzel, hogy amikor 1916 novemberében – a háború kellős közepén – meghalt, kevesen hitték, hogy a rendszere nélküle fennmaradhat.) Noha a háború lehetősége évtizedek óta a levegőben lógott, senki nem gondolta, hogy néhány hónapnál tovább tartana. Nem hazudott, csupán tévedett Vilmos német császár, amikor arra tett ígéretet népének 1914 nyarán, hogy mire a levelek lehullanak, katonáik otthon lesznek. Ugyanezt gondolták a nála katonailag képzettebb német, osztrák és magyar tábornokok is. A régi Magyarország utolsó háborúja cím mindennél beszédesebb. A Monarchia, ezen belül hazánk politikai elitje nem vetett számot a lehetőséggel, hogy a háborús vereség esetén felbomlik az államszövetség, és darabjaira esik a történelmi Magyarország. (Ez a veszély szinte kizárólag Tisza István miniszterelnök és Ady Endre fejében fordult meg.) Annak kockázatát sem gondolták végig, hogy „a Monarchia rozzant szekerét nem kellene a német militarizmus veszett paripáihoz kötni”, kizárva ezzel minden más külpolitikai orientáció lehetőségét. A Monarchia vezetőiben fel sem merült annak lehetősége, hogy szövetségesük, a csodált Németország vereséget szenvedhet a háborúban, noha ennek legalább az elvi lehetőségét fenn kellett volna tartani. Annak ismeretében különösen, hogy Franciaország, Oroszország és Anglia (majd Olaszország) állt a küzdőtér másik oldalán.
FOTÓ: FORTEPAN/BABARCZY ESZTER
A rossz sakkozó
Az európai háború kirobbanásának lehetősége legalább 1894 óta a levegőben lógott, ahogy a szerzők fogalmaznak: a kontinens diplomatái saját ügyességüket hangoztatták később, hogy két évtizeddel sikerült elodázni a háborút. (Utólagos okoskodás, de a fegyverek gyorsuló tökéletesedése miatt ez a húsz év inkább hátránnyá, mint előnnyé vált.) Nem egyszerűen a „boldog békeidők” hosszú háborúmentes időszaka tette vakká és süketté európai népeit a közelgő háború rémségei iránt. A kontinens embere mit sem tudott az európai nagyhatalmak hadseregeinek háborús készülődéséről, arról, hogy a katonai tervezőasztalokon milyen hadmozdulatokat modelleznek. A Monarchia katonai doktrínája arra épült, hogy a közép-európai birodalmat Oroszország előbb vagy utóbb megtámadja. Ausztria-Magyarország korábbi hadügyminisztere (1902-1906), Heinrich Pietreich egy 1911-es munkájában amellett érvelt, hogy az orosz-francia-angol antant létrejötte után a kontinentális háború elkerülhetetlen, amit egyedül az oroszok felkészülése késleltet. Bécs (és egyben Budapest) Oroszországgal kapcsolatos magatartása a legrosszabb sakkjátékoséra emlékeztetett, aki kizárólag az ellenfél, számára legkedvezőbb lépéseivel számolt. Ezt nevezi a Hajdu-Pollmann kötet „wishful thinking”, azaz vágyvezérelt gondolkodásnak.
Az orosz-japán háborúból (1905) tévesen azt a következtetést vonták le, hogy Oroszország gyenge. A tévedés talán nem is ebben állt, hanem az időmeghatározásban. Moszkva számára kijózanító pofon volt a Japántól elszenvedett vereség, amely arra sarkallta, hogy gőzerővel nekilásson a birodalom modernizálásának. Hála a Credit Lyonnais banknak, óriási hiteleket kaptak a vasút modernizálására és pályaépítésre. (Ebben az időben a francia pénzintézetek voltak Európa hitelezői, és a Monarchia igencsak megérezte, amikor a háború előtt elapadtak a francia források.) A vasútépítésekkel 1914-re végeztek az oroszok, és ezért csődöt mondott a központi hatalmak indítóoffenzívájának terve. Berlin és Bécs abból indult ki, hogy az orosz mozgósítás sokáig fog tartani, így a németek a nyugati fronton addig döntésre viszik a dolgokat, és az onnan felszabaduló német hadtesteket és hadosztályokat átirányíthatják a keleti frontra. Tehát a Monarchia titkosszolgálata is csődöt mondott, mert képtelen volt érzékelni az Oroszországban zajló nagy ütemű változásokat. (A Monarchia titkosszolgálatának vezetőjét a háború előtt Alfred Redlnek hívták. Utóbb kiderült: orosz kém volt.)
Tragikus módon az Oroszországnak nyújtott francia hitelek nem lebecsülhető szerepet játszottak a történelmi Magyarország felbomlásában. A bolsevik forradalmat követően Lenin bejelentette, hogy a cár által felvett hiteleket nem fizetik vissza, amit a háború utolsó évében miniszterelnökké választott Clemenceau nem fogadott el, ezért különösen sürgetővé vált számára a geopolitikai helyzete folytán fontossá váló Románia megerősítése, és a kisantant létrehozása. A trianoni békediktátum azonban korántsem csak ezért következett be. Erdély sorsa már 1916-ban megpecsételődött, amikor a franciák Romániának ígérték. A Monarchia vezetése tisztán látta, hogy Oroszország katonailag legyőzhetetlen. Elfoglalni, megszállni méretei miatt képtelenség, de ugyanez korántsem mondható el a vele szemben álló soknemzetiségű, ám területét és lélekszámát tekintve mégiscsak szerényebb birodalomról. Moszkva 1917-ben 6,9 milliós hadsereggel rendelkezett, és ezt a mennyiségi mutatót a jogos minőségi kifogások csak egy pontig ronthatták le – vonható meg az elemzői látlelet.
A végzet szele
A 20. század első évtizedét két ellentétes folyamat határozat meg – legalábbis Bécs és Budapest szempontjából. Az éledező nacionalizmusok egyfelől, a szupranacionális birodalmi keret (maga a soknemzetiségű Monarchia) másfelől. A helyzetet nagyban árnyalta a tény, hogy Magyarország lakóinak fele szláv és román volt, ám hiába éledezett a nacionalizmus, az elszakadási tervek feltételei teljességgel hiányoztak. Ebben hozott döntő fordulatot a háború, illetve az, hogy a Monarchia a vesztes oldalra került. Soha meg nem válaszolható kérdés: mi történt volna a birodalommal, ha békében, reformok útján lát neki az államszervezet modernizációjához.
Hihetetlenül izgalmasan járja körbe a szerzőpáros könyve a Monarchia felbomlásának világpolitikai összefüggéseit. Kiderül: semmiféle eleve elrendeltség nem játszott ebben szerepet. Sőt, 1916-17-ig az antant hatalmakban fel sem merült, hogy felszámolják ezt az államalakulatot. Nem véletlen – noha csak mellékszál –, hogy a németek indította korlátlan tengeralattjáró-háborújára válaszul az Egyesült Államok csak Németországnak üzenet hadat. A Monarchia ebben az akcióban nem vett részt, így nem is lehetett címzett, de távlati célként az lebegett Washington szeme előtt, hogy Bécset ilyen módon is segítheti abban, hogy leváljon Berlinről, és különbékét kössön. A titkos tárgyalások meg is kezdődtek, de a bécsi amerikai követ erről szóló előterjesztése süket fülekre talált. Nem véletlenül olvashatjuk a kötetben – sokfajta összefüggésben – az alábbi mondatot: „(…) a Monarchia diplomáciája és külügyminiszterei egymást túlszárnyaló ügyetlenségeivel a reménytelen helyzeten is tudtak tovább rontani (…)”. A háború második felétől ez az egyszerre politikai és diplomácia fogyatékosság már előrevetítette a tragikus végkifejletet. A végzet szele 1916-ban legyintette meg Magyarországot, amikor a román hadsereg betört Erdélybe. (Ady a csucsai kastély magasságából elborzadva szemlélte a hadak vonulását, beteljesedni látta a háború kirobbanásakor tett kijelentését, hogy Magyarország abban a formában megszűnik létezni, ahogyan addig ismertük. És mint tudjuk, Ady látnok volt.) A magyar közvélemény, a hátország ekkor találkozott közvetlenül a vérontással, és ébredt tudatára: Erdély elveszhet.
Kimeríthetetlenül gazdag Hajdu Tibor és Pollmann Ferenc műve, amely sajátos nézőpontja miatt kiegészíti és árnyalja, olykor mikroszkopikus közelségbe hozza az első világháború kapcsán mindazt, amire jellegénél fogva nem vállalkozhatott sok, nemrég megjelent kitűnő tanulmánykötet. Egy világ elmúlásának könyvét is a kezünkbe tartjuk, amikor A régi Magyarország utolsó háborúját olvassuk. Egy zseniális mondat kívánkozik ide a szerzőktől, amelyet körbeleng a „valami véget ér” érzése. Az időpont 1918: „A Monarchia már bomlásnak indult, de hadseregének frontjai még szilárdan álltak egy nem létező birodalom határain.”
A többit tudjuk.
