Hetek óta elképesztő nyomás alatt volt Carles Puigdemont katalán vezető, aki a korábbi elképzelésekkel ellentétben végül nem a radikális hangoknak engedett. Csütörtök délután bejelentette, hogy lemond posztjáról és feloszlatja a parlamentet. A kormány épülete előtt várakozó függetlenségpárti tüntetők árulónak nevezték a politikust, az egységpártiak azonban üdvözölték a döntést. A spanyol kormány lapzártánkig nem adott ki közleményt, de a szenátus ma várhatóan nem szavazza meg a katalán önrendelkezés részleges felfüggesztésével járó 155. cikkelyt. Korábban ugyanis felajánlották Barcelonának, hogy nem vetik be a „nukleáris opciót”, ha Puigdemont eláll a függetlenségi törekvésektől. A regionális választásokat decemberben tartják, s igen meglepő lenne, ha nem az elszakadás lenne az egyik fő kampánytéma. Egyáltalán nem kizárt, hogy a függetlenségpárti erők ismét bekerülnek a kormányba. Az önálló katalán köztársaság kérdését tehát nem lehet levenni a napirendről. A kérdés továbbra is az, hogy életképes lenne-e a független Katalónia?
„A katalán kormány figyelmen kívül hagyja a spanyol alkotmányt... A probléma az, hogy a spanyol és a külföldi kormányok, valamint az Európai Unió viszont nem, s ezért a katalán kormány nem kapna nemzetközi támogatást. Nincs esély a pozitív végkifejletre, ha a katalán vezetés végigmegy a függetlenséghez vezető úton. Független államként búcsút kellene inteniük az EU-nak, s ennek súlyos gazdasági következményei lesznek. A vállalatok egy része már így is áttette a székhelyét Barcelonából” – mondta a Népszavának Marcel H. Van Herpen, a Cicero Foundation kutatóintézet alapítója és vezetője.
A szakértő szerint a függetlenségi törekvések és az Európában is egyre hangsúlyosabb populista hullám között világos összefüggés van. A 2008-as gazdasági válság nagyon erősen sújtotta Spanyolországot, és ez kétféle jelenséget erősített fel: a baloldali populizmust, amely a Podemosban „öltött testet”, s a katalán populizmust, amely a függetlenséget tűzte zászlajára. „Akárcsak a flamandok (Vlaams Belang) Belgiumban, az Északi Liga Olaszországban, Katalóniában sem elnyomott kisebbségek akarnak függetlenek lenni, hanem a leggazdagabb, legfejlettebb régiók, amelyek nem akarnak többé fizetni az elmaradottabbak helyett – tette hozzá.
James Kir-Lindsay, a London School of Economics oktatója ezzel szemben úgy véli, nem a populista hullám volt igazán nagy hatással a katalánokra, hanem a törvényi keretek között zajló 2014-es skót függetlenségi népszavazás. „A liberális demokráciákban élő, függetlenségre vágyó emberek azt gondolták: hogy lehet az, hogy a skótoknak joguk van a szavazáshoz, nekünk pedig nincs?” – nyilatkozta lapunknak Londonból a szakértő, aki épp egy a függetlenségi mozgalmakról szóló könyvön dolgozik. Kir-Lindsay hozzátette: ő maga sem tudja elképzelni, hogy miképp prosperálhatna egy független katalán köztársaság. „Az emberek gyakran példaként hozzák fel Abháziát és Észak-Ciprust, de nem szabad elfelejteni, hogy ezen államok mögött van katonai erő. Másfelől, a létezésük nem éppen ideális. Elmondhatják magukról, hogy függetlenek, de még közvetlen repülőjárat sincs ezekbe a régiókba” – tette hozzá.
Akárhogy végződik is a katalán krízis – amely egyes hangok szerint „átragadhat" Baszkföldre is, ahol a lakosság kétharmada akar népszavazást, de csak a harmada szakadna el –, az ismét felszínre került függetlenségi és autonómiatörekvések a jelenlegi európai válság szimbólumai. A kontinensen egyre többen követelnek nagyobb szuverenitást és beleszólást a nemzeti ügyekbe. Jason P. Sorens, a New Hampshire-i Dartmouth College kutatója szerint a globalizáció a földrajzilag kisebb államokat is hatékonyabbá, erősebbé tette, s ezzel párhuzamosan kerültek előtérbe a nagyobb önrendelkezést követelő hangok, Európán kívül is. „A politikai intézmények azonban gyakran nem tudnak ezeknek a vágyaknak eleget tenni. Ott az Egyesült Királyság, ahol igen nehezen zajlott a devolúció folyamata. Spanyolország a központosított adórendszere és az igazságügyi rendszer miatt nem tud olyan önrendelkezést biztosítani a régióknak, amilyet azok szeretnének. Ez történik akkor, ha a gyorsan változó gazdaság és kultúra egy lassan működő, merev politikai intézményrendszerrel találkozik” – véli Sorens.
Körösi Ivett
A 2016. júniusi, a britek unióból való elszakadását szentesítő népszavazás után sokan azt várták, hogy az EU-párti Skóciában felerősödnek azok a hangok, amelyek szerint ki kell válni Nagy-Britanniából. A 2014 szeptemberi referendumon a skótok 55 százaléka mondott nemet az elszakadásra. Nicola Sturgeon skót miniszterelnök 2017 márciusában bejelentette, hogy 2018 őszén vagy 2019 tavaszán újabb referendumot rendezne az önállóságról a Brexit miatt, Theresa May brit kormányfő azonban közölte, nem támogatja az elképzelést. Sturgeonnak sem áll érdekében a sietség, mert a felmérések szerint az eltelt majdnem másfél évben, a tavalyi népszavazás óta nem nőtt kimutatható arányban az elszakadáspártiak tábora. Az IPSOS MORI szeptember közepén közölt felmérése szerint 50 százalék szavazna úgy, hogy az ország Nagy-Britannia része maradjon, s csak 45 százalék kívánja a kiválást.
Autonómiát akarnak az Észak-Olaszok
Ha nem történtek volna a katalóniai események, Európában a lapok ingerküszöbét aligha érte volna el a múlt hétvégi lombardiai és venetói, nem kötelező érvényű népszavazás. Bár a referendumokon nem az önállóságról, hanem nagyobb önrendelkezésről szavaztak, előbb vagy utóbb sötét árnyat vethet az EU-ra az egykor sokat hangoztatott észak-itáliai régió, Padánia elszakadásának régi terve. Figyelemreméltó, hogy Venetóban, 57 százalékos részvétel mellett, 98 százalék voksolt a nagyobb autonómiára. Lombardiában már nem volt ekkora a választási kedv: 38 százalék járult az urnákhoz és 95 százalék szavazott az eddiginél jelentősebb önállóságra. Felmerül a kérdés: atomjaira hullhat-e Spanyolország mellett Olaszország is? Erről azért korai lenne beszélni, hiszen egyelőre nincs szó arról, hogy az itt élők el akarnának szakadni Rómától, de ha Katalóniában elmérgesedne a helyzet, az az észak-olaszországi szeparatista érzéseket is felerősítheti, mivel a probléma hasonló: az észak fejlettebb országrész többet ad a közösbe, s eltartja a fejletlenebb délit.
A hétvégi választás mögött azonban elsődlegesen nem a szeparatizmust kell keresni. Inkább arról van szó, hogy a jobboldalon nagy csata zajlik, melyik párt legyen annak vezető ereje, illetve merre haladjon tovább a bevándorlásellenes Északi Liga (LN). Ez utóbbi párt egykor – még Silvio Berlusconi szövetségese, Umberto Bossi pártelnökségének idején – Padánia elszakadását tűzte zászlajára. Nem mellékes, hogy a mostani voksolást két „ligás” politikus, két olyan személyiség szervezte, a lombardiai régió elnöke, Roberto Maroni, valamint a Venetót irányító Luca Zaia, akik egykor Berlusconi kormányának is tagjai voltak. Ők ketten az LN-en belül az északi országrész nagyobb önrendelkezésének legnagyobb szószólói. A párt elnöke, a tisztségre 2013-ban megválasztott Matteo Salvini viszont úgy véli, az autonómia csak másodlagos. Az ő terve az, hogy a francia Marine Le Pen és Nemzeti Frontja mintájára egy országos populista, radikális bevándorlás- és muzulmánellenes tömörülést hozzon létre, amely a jobboldal vezető erejévé válna. A két regionális vezető azonban a népszavazás megrendezésével azt kívánta igazolni, hogy a párt szavazóbázisa – Salvini törekvései ellenére – továbbra is Észak-Itáliában található.
Fotó: AFP/Andrea Pattaro
Az Északi Liga belső megosztottsága a „nagy visszatérő”, Silvio Berlusconi egykori kormányfő számára is kapóra jött. Az LN válsága ugyanis az általa irányított Forza Italia malmára hajtja a vizet. Berlusconi Salvini ellenfeleit támogatja, s jelezte, akár azt is elképzelhetőnek tartaná, hogy választási győzelme esetén a Venetót irányító Luca Zaia legyen a következő miniszterelnök. Hogy utóbbi mit szól majd ehhez, erről még korai lenne szót ejteni. Az eredmény után Zaia bejelentette, Rómának figyelembe kell vennie a választási eredményt, s Olaszországnak a föderalizmus útjára kell lépnie.
A két olasz régió elsősorban azt akarja elérni, hogy megtarthassák az adóbevételeket, s arra használják fel a forrásokat, amire akarják. Erre azonban aligha adja áldását az olasz kormány, kivált az igen tehetős Lombardia esetében nincs esély erre. Igaz, nem példátlan, hogy egy olasz régió ilyen jogkörökkel rendelkezzen, hiszen Dél-Tirol, Trentino, Szicília, az Aosta-völgy, Friuli-Venezia Giulia és Szardínia már kiharcolták maguknak a nagyobb önrendelkezést.
A népszavazások elsősorban a közelgő választás előtti jobboldali helyezkedés részei. Berlusconi számára azért is fontos, hogy magához édesgesse az Északi Liga több politikusát, mert a két párt programjai között egyelőre igen nagyok a különbségek. Berlusconi például az euróövezetben képzeli el hazája jövőjét, az LN viszont nem.
Rónay Tamás
