Kirsty Boden 28 éves nővér a London Bridge-en történt iszlám fundamentalista támadás egyik áldozata volt, de róla nem lehet elmondani, hogy “rossz időben rossz helyen járt”. A 2013-ban a dél-ausztráliai Loxtonból Londonba érkezett fiatal nő szándékosan rohant a hídra, amikor a támadásról értesült, hogy segítsen. Mint emlékezetes, a véres incidens a kelet-londoni átkelőn elkövetett szándékos gázolással kezdődött, majd a három tettes az ikonikus Borough Marketen késelt meg ártatlan embereket. Boden azt remélte, meg tudják állítani a terroristákat, és vált így a nyolc halálos áldozat egyikévé: mély késszúrás érte a mellkasát. Halálának körülményei miatt azóta is a “London Bridge angyalaként” emlegetik.
A gyászoló család annak idején azt írta, "Kirstyt hozzátartozói, barátai és udvarlója egyaránt szerették és csodálták. Nyitott, barátkozó, kedves és nagylelkű volt, aki szeretett másokon segíteni. Éppen az embertársai támogatása miatt imádta kórházi ápolói munkáját, de ez az odaadás jellemezte mindennapjait is. … Büszkék vagyunk Kirsty bátor tetteire, melyek bizonyítják, milyen önzetlen, gondoskodó és hősies volt, nem csak azon a végzetes szombat éjszakán, hanem egész életében”. Brit barátja, a távközlésben dolgozó James Hodder azt is elárulta, közel álltak eljegyzésükhöz, sőt már azt tervezték, hogy esküvőjükön az első táncot Ed Sheeran Thinking out Loud című slágerének hangjaira lejtik. A pár kedvelt dala a vérengzés után Kirsty Boden loxtoni temetésén hangzott fel.
Már a fájdalmasan korai hősi halál után nyilvánosságra került, hogy a fiatal nő szenvedélye az utazás volt. “Átlagos álmodozónak tartotta magát, aki teljes munkaidőben betöltött állása mellett állandóan olyan helyek után áhítozott, ahol korábban nem járt”. Az olyan kevésbé meglepő úti célok mellett, mint Milánó és Lisszabon, röviddel a halála előtt Szófiába és a 2017-es Eurovíziós Dalfesztivál alkalmából Kijevbe is eljutott. A The Age ausztrál napilapban olvasható idézet szerint másokat is biztatott a világlátásra. A történtek ismeretében kísértetiesen hangzik: “Még ha ez közhelynek is számít, az élet rövid és a nekünk jutott időt a lehető legbölcsebben kell kihasználnunk”.
Kirsty Boden arról álmodott, hogy egyszer útikönyvek írásával keresi majd meg a kenyerét. A London Bridge tövében található Guy’s Hospital dolgozója turisztikai élményeiről blogot vezetett. Kirsty és James utolsó közös utazása Budapestre vezetett. A „London Bridge angyalának” halála után érthetően hetekbe telt, amíg Hodder bejelentkezett barátnője „travelogjaiba” és ott megtalálta a Lukács Fürdőben tett kétórás látogatás alapján írt feljegyzéseket. A fiatalember úgy érezte, a hangulatos, tréfás írást érdemes lenne közkinccsé tenné. A megjelenés reményében eljuttatta az élménybeszámolót a The Sunday Times-hoz, amely legutóbbi számának Utazás mellékletében meg is jelentette azt.
A pár bevallottan nehezen ismerte ki magát a Lukács Fürdő labirintusában. Mint ahogy azt is nehezen döntötték el, kórházról vagy öregek otthonáról van szó. Kirsty Boden nem véletlenül választotta ki éppen a budai intézményt, amit nem igazán tudott „turisztikai attrakciónak” tekinteni. Olyan termálfürdőt keresett, amit főleg a helybéliek kedvelnek, és nem a külföldi látogatók. Írásában feleleveníti a Lukács történelmét, például azt, hogy már a XII. században felismerték gyógyvize jótékony hatását. Négyszáz évvel később, a török uralom alatt alakult át gyógyfürdővé, az 1880-as években vette fel Szent Lukács nevét, végül az 1970-es években a „kommunisták” döntöttek úgy, hogy „ez az, amit az orvos rendelt” a dolgozók egészségének megőrzésére. Így jött létre a reumatikus, ízületi, gyulladásos és izombetegségeket kezelő kórház. Az ausztrál-brit vendégeket érezhetően frappírozták a fürdő bejárata előtti udvar sárga falain látható hálálkodó emléktáblák.
A Lukács Fürdőben töltött két óra alatt, ami Bodennek imponálóan kevésbe, mindössze 5,70 fontba (2000 forintba) került, a vendégek alaposan megbámultak mindent, magukba szívták a kénes illatot és tátott szájjal figyelték a gyógyvizet kortyoló, a masszázs-kezelést élvező, a gőzfürdő, a meleg, langyos és hideg vizű medencék között „álomszerű állapotban” ingázó, de mindeközben folyamatosan diskuráló magyar kuncsaftokat. Bár úgy érezték, „e gyógyfürdő koreográfiájának kiismerésére születni kell”, egy idő után átvették a ritmust és „maguk is transzba estek”. Végül „teljesen relaxálódva” távoztak. A blog végén Kirsty Boden olyan ígéretet tesz, amit már nem tud teljesíteni: „Egészen biztosan visszatérek a Lukácsba, és legközelebb igyekszem nem eltévedni. Igaz, úgy látom, az elképesztő elrendezés hozzátartozik a fürdő bájához”.
James Hodder úgy érzi, Kirstyből sikeres útikönyv író vált volna. „Nem tudom elmondani, milyen sokat jelent magam és a család számára, hogy ez a blog megjelent. Mindannyiunkat nagyon boldoggá tettek” – köszönte meg a The Sunday Times szerkesztőségének a gesztust. Mi megrendült, együttérző magyar olvasók pedig a Lukács hírnevének öregbítéséért lehetünk hálásak.
