Őszológiai gyakorlatok – hirdeti az alcím. Őszikék? A olvasó azt hiheti, jól ismert világ várja, hiszen betéve tudja, hogy „itt van újra”, s noha „még nyílnak a völgyben”, mindazonáltal „hervad már ligetünk”, s „ősz húrja zsong”, a jajongás és búsongás csak hab a tortán. Az sem érhetné váratlanul, hogy az ősz az elmúlást, a hanyatlást, a veszendőséget asszociálja, hiszen kívülről fújjuk, „a tél dere már megüté fejemet”, s „lassanként koszorúm bimbaja elvirít”. De bocsássuk előre: aki régebbi minták alapján kezdene a kötet olvasásába, sok meglepetés érné.
Mert ha egyáltalán valami, akkor épp a puszta témaválasztás bizonyíthatja: a legnagyobbak sosem féltek a legrégibb, a leginkább közkeletű lírai toposzokhoz fordulni. Tehetségük ereje, formátuma és originalitása révén ugyanis ők hivatottak a költészeti hagyomány megújítására, továbbvitelére, az ismert keretek kitágítására, esetleg szétfeszítésére. Parti Nagy Lajos e művei radikálisan újat hoznak a tekintélyes magyar „őszológiai” poézisben. S miközben egy-egy verssorukban, fordulatukban szó szerint vagy ironikusan elferdítve, kiforgatva idézik a nagy elődök szállóigévé vált példáit, teljesen más jelentést adnak nekik. A tradíció és a mai tartalom egymást gazdagítja.
Ez az ősz, ez a múlandóság nem valami szép, nem emelkedett. Inkább groteszk, inkább köznapi. A mi világunk ősze jelenik meg ezekben a fanyar versekben, tudjuk tehát, tényleg nincs helye itt semmiféle pátosznak. Hanyatlásunk – tetszik, nem tetszik – e sivár közegben zajlik.
Ráadásul a kötet verseiben emlegetett helyszín egy mai magyar kórház, a lírai én ennek átmeneti lakója. Nem csoda, hogy még a vágyak is lefokozódnak, a pusztulás ebben a szférában általánosnak tűnik. A talmi kórházi büfé, a maga ócska kínálatával, nyűtt személyzetével ebben a nyomorúságban – csak itt! – már-már áhított hellyé emelkedik. De persze, valójában ez se különb a nagy egésznél – ezért lényegülhet szinte morbid ontológiai metaforává.
Ami tényleg fölülemel a nyomasztó „létbüfén”, e „mai kocsmán” az maga az alkotás: Parti Nagy Lajos – híven az igazán nagyokhoz – nemcsak alkalmazza a magyar nyelvet, hanem teremti is. Saját leleményekkel gazdagítja a szókincset, meghökkentő grammatikai alakzatokat hoz létre, olykor beleszédülünk játékos-komoly bravúrjainak varázslatos tűzijátékába.
Ősz van. Hanyatlunk. De ez a maradandó lírai univerzum mégiscsak vigasztaló.
