Az ember olykor hajlamos arra, hogy a vágyait vetítse ki, és arra gondoljon, hogy a világ tud normális is lenni. A világ itt egy kicsit fennkölt kifejezés, mert valójában a Fideszre gondolok, de hát mit csináljak, ha manapság a mi világunkat a Fidesz jelenti. Pontosabban a rezsim, hogy Debreczeni József kifejezését használjam, amit számunkra ez a párt teremtett, számunkra, akik szinte semmiben sem értünk vele egyet, mégis az ő játékszabályai szerint kell léteznünk.
Igen, olykor felbukkan egy arc, egy hang, amiben reménykedni kezdünk, hisszük, hogy ez más, mint a többi, tisztább, őszintébb, emberibb. Hogy akit látunk, hallunk, az nem része a rendszernek; önálló gondolkodó, saját személyiséggel rendelkezik, és úgy vagyunk vele, mint a későkádári időkben: létezésük a kontraszelekció hibája. Aztán egyszer csak rá kell döbbennünk, hogy szó sincs róla; pont olyan alkotóelemei a hatalom mechanizmusának, szerepük épp úgy felülről – ha értik, kire gondolok - vezérelt, mint a többieké. A tisztább arcvonások, a bársonyosabb stílus, a bátrabb szembenézés a médiával pontosan annyira illeszkedik a szerkezetbe, mint az ellenkezője, a bárdolatlan beszéd, a nyelvi abúzus. És akkor az ember koppan egyet; már megint tévedett, nincs itt valójában kibeszélés, a szerepek így vannak kiosztva, az átmeneti zavart is a casting, úgymond a producer ügyes választása okozza. Vagyis Orbán szétnéz a fideszes mezőnyben és dönt az előadókról. Dönt arról, hogy kié legyen a sármos szerep, ki kapja az értelmiségi attitűdöt, és ki lesz a rossz fiú. De a forgatókönyvtől már nem térhetnek el, mozgásterük annyira szabad pusztán, amit számukra engedélyeznek.
És mi mégis, mindig belesétálunk a csapdájukba, elhisszük, hogy most ók mégiscsak mások, önállóbbak. Egészen addig, míg el nem jön a kiábrándulás.
Aktuálisan Lázár Jánosról és Gulyás Gergelyről beszélek, ők azok, akik újra és újra képesek megtéveszteni bennünket – engem? -, hogy aztán egyetlen mondatukkal, nyilatkozatukkal mindent romba is döntsenek. Azzal persze, hogy gátlás nélkül vállalnak föl nyilvánvaló hazugságokat, védelmezik hamis szavakkal a védelmezhetetlent. Lázár, a miniszterelnökséget vezető miniszter, aki mostanság úgy (is) viselkedik, mint aki ki-kikacsint a hatalomból, a CEU ügyében azt közli a kollégákkal: az egyetem, amelynek rektora egy bukott liberális – mintha ennek, ha így volna is, bármi köze lenne a kormány-CEU harchoz -, idáig azért küzdött, hogy ne vezessék be azonnal az új törvényt, és most, hogy ezt a lehetőséget megkapták, tovább folytatják a politikai harcot. Lázár természetesen pontosan tudja, hogy az egyetem eleve a törvény ellen küzdött, nem pedig a halasztásért. Mint ahogy Gulyás Gergely frakcióvezető is tudja, hogy az amerikai ügyvivő miről beszélt, amikor a magyar sajtószabadság állapotát kritizálta. Pontosan tudja, hogy a Fidesz megszállta a magyar sajtót, már-már pártállami időket idéző módon.
Hallgatjuk a két férfit és ismét rá kell jönnünk: ők is csak a rendszer részei. Mint ahogy, egyelőre, mi magunk is azok vagyunk; a hazugokat most még senki sem éri utol.
