Már 25 éve és mintha csak tegnap történt volna. A Magyar Köztársaság elnöke a hivatalos 1992. október 23-i ünnepségen, a Kossuth téren nem tudta elmondani beszédét. Az események már akkor vitákat kavartak és a viták azóta is fel-fellángolnak arról, pontosan mi és miért történt, de főképp hogy kit terhel érte a felelősség.
Mindössze 67 másodpercig állt Göncz Árpád a hangzavarban, de az alig több, mint egy perc örökkévalóságnak tűnt. A füttykoncert már akkor felharsant, amikor a műsorközlő felkérte az államfőt, tartsa meg ünnepi beszédét. A tömeg egy része Göncz lemondását követelte, miközben Antall József miniszterelnököt és Csurka Istvánt éltette. Az ordibálók között voltak neonáci sapkás, árpádsávos zászlót lengető fiatalok, s idős, egykori 56-os elítéltek is, akik így fejezték ki elégedetlenségüket egykori fogolytársukkal szemben. Göncz Árpád úgy döntött, ebben a helyzetben nem mondja el beszédét. A történteket kommentálók egy része úgy vélte, zavart volt, mások szerint büszkén állt és a hallgatásával még nagyobbra nőtt.
25 év távlatából is nehéz eldönteni, mit kellett volna egy ilyen, egészen váratlan helyzetben tennie az elnöknek, vagy a téren jelen lévő kormánytagoknak, esetleg a rendfenntartóknak. Egyébként is teljesen történelmietlen - és felesleges - azt boncolgatni, mi lett volna, ha... Szorítkozzunk tehát a tényekre.
Hogyan jutott idáig az ország?
Pontosan három évvel vagyunk a harmadik Magyar Köztársaság kikiáltása után. Két és fél éve rendezték az első szabad választást, amely nyomán a győztes Magyar Demokrata Fórum alakíthatott koalíciós kormányt. Ám az ország, a parlament és a kormány működtetéséhez szükségessé vált, hogy a győztes megállapodjon a választáson második, ellenzékbe került párttal. A Szabad Demokraták Szövetségével éppen húsz nappal a voksolás második fordulója után, április 28-án írták alá azt a paktumot, amely már akkor és azóta is rengeteg támadást és bírálatot váltott ki. Két évvel vagyunk a taxisblokád után, ami a kormány - és a rendszerváltás - első jelentős erőpróbája volt. Az MDF rosszul jött ki belőle - köszönhetően többek között Göncz kiállásának is -, ebből azt a következtetést vonták le, hogy mennyire hálátlan az ország a diktatúra utáni időszak átmenetének minden ódiumát vállaló kormánnyal szemben. 1992 nyarán-őszén ráadásul teljes erővel dúl a médiaháború, vagyis a hatalom politikai küzdelme azért, hogy megfékezze a kritikus és őt nem mindenben támogató sajtót.
Ilyen körülmények közepette ünnepelte az ország az 1956-os forradalom 36. évfordulóját. De volt még más is. Három nappal a történelmi dátum után kezdődött Győrben, a városi bíróságon egy neonáci csoport pere. Vezetőjük az a Győrkös István volt, aki ma előzetes letartóztatásban van, egy rendőr meggyilkolásával gyanúsítják. Somos András, az ATV riportere mint fiatal újságíró volt jelen a peren. Ő idézte fel, hogy Győrkös már 1991 őszétől szerkesztője volt az amerikai Új Rend magyar kiadásának. E kiadvány harmadik száma nyílt náci propagandát fejtett ki, a vezércikk „Kitartás, Heil Hitler!”-rel végződött. A „T-bajtárs” által jegyzett cikk - amelyet Győrkös szerkesztett - Göncz Árpádot egy „zsidó eretnek mozgalom” tagjának nevezte. A cikkekben cigányoztak, az írások tele voltak antiszemita kitételekkel.
Közben a Magyar Fórum 1992. augusztus 20-i számában megjelent Csurka István Néhány gondolat című írása. Az író-politikus többek közt a Göncz Árpád elnök mögötti kommunista, liberális és radikális „nómenklatúrások”, a párizsi, a New York-i és a tel-avivi „összekötők” parancsairól értekezett, meg arról, hogy a két közszolgálati médiumnál haladéktalanul rendet kell tenni. A pamfletben szó esett a magyarság érdekeinek kigúnyolásáról, a „mohó és diadalittas SZDSZ-vezetésről”, akiket „a Fidesz egyöltözőnyi ifjúsági csapatával”, valamint az állampárti apparátussal és a bankrendszerrel együttműködve amerikai támogatók pénzelnek, „élükön az alapítványi formát öltő, korábban behívott Sorossal”.
Semmit nem tettek
Mindezek ismeretében nem is annyira meglepő, ami a Kossuth téren történt. Például az, hogy a kormány jelen lévő tagjai semmit sem tettek, amikor a tömeg egy része kifütyülte az államfőt. Talán az sem véletlen, hogy az ünnepségre olyanokat toboroztak, akiktől nem álltak messze az imént idézett írásművekben található gondolatok. Alig tíz nappal az események után a 168 Óra című rádióműsornak nyilatkozó Porubszky István - akit Potyka bácsi néven ismertek - elmondta, a bomberdzsekis szkinhedek vele mentek a Kossuth térre. Persze - szerinte - nem randalíroztak, azt viszont büszkén említette, hogy utána elmentek tüntetni a szomszédos Szabadság térre, a Magyar Televízió székházához.
Érdemes idézni az akkori belügyminisztert, Boross Pétert is, aki ott volt a téren, majd az utána következő operaházi ünnepségen nyilatkozott is az Esti Egyenleg című hírműsornak. A riporter felvetette, hogy a tömegben voltak náci egyenruhások, mire a miniszter azt válaszolta, hogy a rendezvényre persze az ment el, aki akart, majd egyszerre csak rátért a lényegre: "hogyha a tömeg között nácisasos sapkák voltak, amit én most hallok először, akkor az azért kellemetlen, hogy egyáltalán ilyen sapkát hordanak nálunk". Felmerül a kérdés, hogy miután a riporter egyenruhát említett, Boross Péter honnan tudta, hogy sapkáról van szó. És ha már tudta, akkor miért mondja, hogy erről most hall először. Ez az egyetlen kis epizód is jól jelzi az akkori kormány hozzáállását az eseményekhez.
De végül is ez a 25 évvel ezelőtti történet máig ható tanulsága. A kormány és azt azt vezető párt kiszabadítja a szellemet a palackból, aztán pedig már nem bír vele. Asszisztál egy bizonyos közhangulat kialakításához - ha ugyan maga is nem vesz részt benne tevőlegesen -, majd már képtelen ellenőrizni az eseményeket.
A hívek naponta értesülhettek róla, mennyi baj van az államfővel. Az elvakultabbak meg olvashatták a náci propagandát és a tőle nem messze álló Csurka-dolgozatot (benne a mai füleknek oly ismerős sorosozással). Hát miért ne mentek volna ki a Kossuth térre, hogy kifütyüljék az államfőt. S például a rendőrség miért akadályozta volna meg, hogy a náci sapkás, árpádsávos zászlós szkinhedek vonulgassanak és tüntetgessenek, amikor nem kapott parancsot a megállításukra.
Nincs már köztársaság
Vajon napjainkban a propagandisták tisztában vannak vele, hogy mit szabadítanak el a nemzeti konzultációkkal, a Brüsszel és Soros elleni kampányokkal? Mert lehet fokozni a gyűlöletet, lehet növelni a félelmeket, de elérkezhet egy pont, amikor ez az egész agresszióba csap át és már ellenőrizhetetlenné válik. A jelenlegi hatalom támogatásának erősítése, a 2018-as választási győzelem bebiztosítása csak az egyik eredménye lehet a mostani kampányoknak. De azt senki nem tudja biztosra mondani, hogy mindez megmarad a kívánt határokon belül és nem csap át tettlegességbe. Ahogy történt 1992-ben, vagy éppen 2006 őszén.
Göncz Árpád kifütyülése után Orbán Viktor tiltakozásul távozott az esti operaházi ünnepségről. A Fidesz akkori vezérkara - amelynek tagjai ma is aktív politikusok - egy emberként kiállt a köztársasági elnök mellett. Elítélték Csurka pamfletjét is. És mindennek volt hatása, mert az akkori közvélemény-kutatások szerint a Fidesz volt a legnépszerűbb párt. Ám az 1994-es választások keserű kudarca nyomán rá kellett jönniük, hogy rossz helyen álltak. Változtattak is. Nemcsak múltjukkal szakítottak, hanem tanultak elődeik, a jobboldali MDF-kormány teszetoszaságából is. Ma már nincs taxisblokád, vagy médiaháború, erős kézzel megszereztek mindent.
Miközben nincs már köztársaság és olyan elnöke sem, mint Göncz Árpád volt. Akit ki lehetett fütyülni, de megtörni soha.
