Ötvenhat éves voltam, amikor Angliába költöztek a legnagyobb fiamék, és vitték magukkal az első unokámat. Gondoltam, rendben van, ez a dolgok rendje, hadd menjenek. Logisztikai szakember a gyerek, ezt tanulta, ezt szereti, de itt nem fizették meg, Angliában kezdőként ötször annyit kapott egy hónapban, mint amennyit idehaza keresett a főnöke. Elmentek, hiányoztak, de gondoltam, itt van még a másik kettő gyerek, nem maradunk egyedül. De rá egy évre, hogy a legnagyobb gyerek kiment, kiköltözött Londonba a nagylányom, méghozzá a vőlegényével együtt, aki egyébként skót, itt ismerkedtek meg Pesten egy nyelviskolában. Gondoltam, ez is rendben van, ez a dolgok rendje, hát hadd menjen a nagylány, hadd boldoguljon, ráadásul Anglia manapság már nem távolság, mondtam az asszonynak, hogy ha nagyon hiányzik a nagylány, felülünk a repülőre, és meglátogatjuk. Rá egy évre, hogy a középső gyerek kiment, lediplomázott a legkisebb gyerek, és amikor előállt vele, hogy kiköltözik Londonba, hát nyeltem egyet, pedig legszívesebben az asztalra basztam volna. A rohadt életbe, hát azért neveltünk föl három gyereket, hogy mire megöregszünk, mind a három lelépjen?
De erőt vettem magamon, nem basztam az asztalra, hanem bólintottam, hát jól van, hadd csináljon szerencsét a legkisebb gyerek is, hátha olyan szép lesz a vége, mint a mesében. Nem lett olyan szép a vége, mert ott maradtunk ketten az asszonnyal a kétszintes, ötszobás családi házban. Nem volt időm ezen keseregni, mert mire kirepült a három gyerek Londonba, engem lapátra tettek a cégnél, pedig már majdnem beértem a védett korba. Ültem otthon, és tátogtam, mint egy ponty, amikor közölte a feleségem, hogy elválik. Akkor felnéztem a plafonra, és elbődültem. Életemben akkorát nem ordítottam, mint akkor, azt hiszem, erre mondják, hogy leszakad a plafon, mert tényleg úgy éreztem, hogy ettől az ordítástól most le fog szakadni a plafon. Utólag bánom, hogy nem szakadt le, legalább agyonbaszta volna a feleségemet, aki harmincöt év házasság után képes volt elválni. Azt mondta a bíróságon, bele a képembe, hogy nem szeret, illetve hogy már tizenöt éve nem szeret. Gondolkodtam, hogy mi történt köztünk tizenöt éve, de nem jutott eszembe semmi. Annyira kiborultam, hogy idegösszeroppanást kaptam, pszichiátriára kellett járnom, de nem azért, hogy meggyógyítsanak, hanem azért, hogy leszedáljanak. Abból nem lehet az embert kigyógyítani, ha még nincsen hatvan éves, és háromgyerekes családapából pár év leforgása alatt egyedül élő, búskomor hülye lesz. Na, akkor határoztam el, hogy elmegyek teherautó-sofőrnek. Ne kérdezd, hogy miért, mert én se értem. Számviteli főiskolát végeztem, mérlegképes könyvelő vagyok, egész életemben irodában dolgoztam, és soha életemben nem ültem teherautón.
Talán onnan jött az ötlet, hogy valamikor régen, még kamaszkoromban láttam egy amerikai filmet, amiben kockás inges, kovboj kalapos kamionsofőrök egész életükben magányosan rótták a prérit, nem is tudom, hogy hol, biztos valahol Texasban, óriási kukoricaföldek között, és folyton a Sziklás-hegységet emlegették, ami nekem akkoriban nagyon tetszett. Beiratkoztam egy teherautó-sofőr tanfolyamra, és elvégeztem, pedig eleinte mindenki azt hitte a csoportban, hogy a NAV-tól jöttem, és beépített ember vagyok, aki a szabálytalanságokra utazik. Hiába mondtam, hogy teherautó-sofőr akarok lenni, egyszer nyíltan kiröhögtek a csoporttársaim, pedig mindegyik a fiaimmal lehetett egykorú. Nem törődtem velük, letettem az elméleti vizsgát, aztán megcsináltam a gyakorlatot is, és nagyon meglepődtem, hogy ott találtam magam egy három és fél tonnás teherautón. Olyan szép volt, mint a mesében. Akkor lehetett volna szebb, ha tényleg a prérin vezetem ezt a nagy dögöt, az óriási kukoricaföldek között, kockás ingben, kovboj kalapban. Amikor kísérővel először rám bíztak egy rakományt, úgy kurjongattam az úton, mint egy gyerek, pedig nem a Sziklás-hegységbe mentem, csak Debrecenbe. Amikor odaértünk, csináltam magamról egy képet, s feltettem a fészbukra, hadd lássák a gyerekek Londonban, hogy mire vitte az apjuk. Akkor már egyedül laktam, és meg voltam győződve róla, hogy egyedül maradok, megundorodtam mindenkitől, a pszichiáter szerint a válás miatt, de hát erre magamtól is rájöttem.
Szóval feltettem a képet magamról, és elkezdték lájkolni a haverok, meg az ismerősök, köztük a Rozi, akivel egy osztályba jártam a gimnáziumban. Elkezdtünk csetelni, aztán találkoztunk, aztán meghívott magához rántott csirkét enni krumplipürével és uborkasalátával. Na, azóta vagyunk együtt. Ha nekem valaki tizenöt évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy tizenöt év múlva nem lesz meg se a családom, se a házam, se a cégem, és mégis boldog leszek, akkor ordítva kiröhögöm. Pedig most ez van. Se családom, se házam, se cégem, csak a Rozi van, meg néha az unokák, évente háromszor-négyszer meglátogatnak, aminek nagyon örülök, mert legalább gyakorlom az angolt. Hátha egyszer még szükség lesz rá valahol Texasban, a kukoricaföldek között, a Sziklás-hegység felé menet, Rozival.
