Az idős hölgy kezeit tördelve botorkált tanácstalanul a templom előtt. Hol ide, hol oda lépett, s közben dünnyögött valamit, mint valami szörnyűséges mantrát, amit maga is fél kimondani, de valahogy mégis muszáj. Szürke kötött kardigánt viselt elegáns szoknyával, finom harisnyával, makulátlan cipői idegesen toporogtak a térköveken.
Elsőre akkor sem értettem pontosan, mit motyog, amikor közelebb értem. Néhány lépésnyit szabályosan követnem kellett, hogy végre világossá váljék számomra: azt ismételgeti, hogy segítsenek neki, segítsenek neki, segítsenek neki. „Kinek kell segíteni?” – léptem mellé határozottan, hogy megtörjem a rettenetes kört. A hölgy nem mondott semmit, csak oldalra mutatott, egy bokor mellé, s azon nyomban el is fordult, folytatva a mantrát, mintha ő maga nem bírna odanézni.
A bokor mellett egy idős férfi feküdt tolókocsiban, a hátára borulva. Ha lett volna lába, nyilván megpróbál kikászálódni valahogy – mert az világos volt, hogy a dögnehéz kocsival együtt képtelenség felkelnie. De ő csak feküdt ott mozdulatlanul, mocskos, elnyűtt pokrócba bugyolálva, akár egy hatalmas, fekete bogár, akit gonosz gyerekek a hátára fordítottak, miután kitépkedték a lábait. Nem kapálózott, nem kiabált. A feje kissé hátrabicsaklott a fejtámláról a kőre, nyakán kidülledtek az erek, a bőre – a hidegtől? a testhelyzettől? a bortól? – vöröslött. Ekkor értettem meg az iszonyatot a hölgy szemében.
Odaléptem a férfihoz, miközben a nő járókelőtől járókelőig szaladgált. Azok azonban vagy meg sem álltak, mert azt hitték, kéregetni akar, vagy nem értették, mit is szeretne pontosan, úgyhogy zavartan továbbmentek. A sarkon fiatal fiú közeledett. Gondolkodás nélkül odaszóltam neki: jöjjön, segítsen. A tolókocsira mutattam, mire ő megtorpant és annyit mondott: ja, mindig ezt csinálja.
Hirtelen megcsapott a tolókocsi felől áradó húgy- és ürülékszag, és elpattant bennem valami. Rákiabáltam a fiúra: mit gondolsz, mégis miért csinálna ilyesmit magával valaki? A srác tekintetéből úgy tűnt, hogy mindeddig nem gondolt bele ebbe az egyébként meglehetősen logikus felvetésbe, én pedig, kihasználva pillanatnyi zavarát, utasítottam, hogy fogja meg a tolókocsi másik fogantyúját, és emeljük.
A hirtelen mozdulat nyomán felcsapó szag elviselhetetlen volt, a kocsira akasztott koszos szatyrok himbálóztak ide-oda, félő volt, hogy súlyuk alatt ismét eldől. Egy egész élet, bezacskózva. A férfi nem szólt. Nem is létezett már talán. A fiú egy mukkanás nélkül továbbszaladt, én pedig odaszóltam a hölgynek, hogy tessék megnyugodni, már segítettünk.
Ő azonban hiába emelte fel a tekintetét, nem látott engem. Nem látott semmit sem. Csak állt egyik lábáról a másikra, tördelte a kezét, és remegő szájjal nézett maga elé, mint aki soha többé nem tudja kiverni a fejéből a nagy, fekete, kitépett lábú bogár képét.
