Ismét előállt az évtizedek óta keserűen megszokott helyzet. Magyar labdarúgó közvetlen tapasztalás helyett 2018-ban is csak turistaként vagy televízió nézőként részesülhet majd a világbajnokság élményében. Miközben vb szereplők lettek olyan „labdarúgó nagyhatalmak”, mint Panama, Costa Rica, Izland és még folytatni lehetne. Persze, könnyű nekik, hisz lélekszámuk, gazdasági erejük, labdarúgó hagyományaik, a sportágba ömlesztett közvetlen és közvetett költségvetési pénzek révén kikövezett úton érkeznek Oroszországba. Csak csínján tromfoljunk a - negyvennégy éve várt - múlt évi kijutásunkkal az Európa-bajnokságra, mert a számok árnyalt megközelítést igényelnek. Csak egy példa: az UEFA olyannyira felhígította a kontinens bajnokság mezőnyét, hogy a nevezett válogatottak 45 százaléka utazhatott Franciaországba. Ha a FIFA hasonlóképpen döntött volna, akkor jövőre 95 csapatot kellene vendégül látnia az orosz szövetségnek…
Klubcsapataink a nemzetközi kupák legutóbbi küzdelemsorozatában szintén a hagyományos teljesítményüket hozták. Már a küszöb előtt elhasaltak a selejtezőkben. Vigasznak - eszi, nem eszi, nem kap mást – maradt a magyar bajnokság. Itt több száz főhivatású labdarúgó közpénz tízmilliárdokból folyamatosan épülő-szépülő stadionokban, jó esetben pár ezer néző előtt a zokogó labdát kergetve a sportág nagyon sajátos magyar változatát adja elő, amit merészség lenne korszerű futballnak nevezni. Talán itt sem árt néhány számot bemutatni. Az NB1-ben egy bajnoki gól „előállítási költsége” átlagosan több mint 40 millió Ft. Nem különösebben nehéz megbecsülni, hisz csak az éves mérlegekből ki-, illetve összeolvasható ráfordítások összegét kell elosztani a találatok számával. Megjegyzendő, hogy a klubok bevételei is igencsak magyarosak: a jegyekből-bérletekből, szurkolói csecsebecsékből származó pénzek elenyészőek, annál inkább fontosak az üzleti elveket felülíró, politikai elvárásokat kiszolgáló irányított támogatások, szponzorációk, amelyekben az állami vállalatoknak illik elöl járni. De másoknak is melegen ajánlott és üdvös beszállni ebbe a sajátos karitatív tevékenységbe. Az állami televízióval fizettetett, teljesen irreális közvetítési díjak is ebbe a sorba tartoznak.
Az úgynevezett tao még akkor is, ha szabályosan, kizárólag utánpótlás nevelésre, létesítmény fejlesztésre használják fel, jelentős terhektől mentesíti a profi csapatot működtető – üzletinek mondott - vállalkozásokat. Ez sem más, mint színtiszta – eltérített - költségvetési pénz, és több száz milliárdra rúg. Ha működése, mértéke, az érintettek listája kiállná a nyilvánosság próbáját, minden bizonnyal nem kellene a legfontosabb részleteket titkolni, rejtegetni. Felfoghatatlan számomra, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség miért nem akar tisztán látni, azaz az adóhatóság által előírt mellett egy specifikus, egységes, egyértelműen strukturált és definiált, akár bajnoki szezonzáráshoz igazodó, korrekt összehasonlításokra alkalmas pénzügyi beszámolót megkövetelni. Most mindenki össze-vissza könyvelhet, jelenthet és értelmezhet. Nem lehet tehát csodálkozni, annál inkább röhögni, hogy a csak papíron üzleti alapú, valójában álprofi, érdektelen labdarúgó főtevékenységet űző magyar vállalkozások, hála a bőven tejelő állami emlőnek, a múlt évben egy kivételével mind nyereségesek voltak.
A kérdések kérdése persze az, hogy mi a magyarázata annak, hogy az ömlő pénzek, a szaporodó stadionok és pályák, az évtizedes múlttal rendelkező tucatnyi akadémia ellenére ott tartunk, ahol. A szakmai lemaradás napnál világosabb. Mind az edzőképzésben, mind a pályán dolgozók tevékenységében tetten érhető. Hisz mi mással magyarázható, hogy pár száz kilométerre tőlünk, a szerényebb futball feltételek között működő szomszédos országokból tucatnyi játékos, edző folyamatos jelenlétét láthatjuk az európai topligákban. Persze mi várható attól a közegtől, ahol tartósan eltűrik, hogy felháborítóan túlfizetett játékosok érdemi teljesítmény és nézők nélkül lubickoljanak a langyos vízben? Futball beltenyészetünk kialakulásának okaként említhető az is, hogy a politika teljes súlyával rátehénkedett a sportágra, a rátermettség helyett itt is személyes kötődések dominálnak, a szolgalelkű felfelé igazodás kamatozik. Az ehhez asszisztálóknak, a ma szinte kilátástalannak látszó helyzet kialakulásában, kialakításában kulcsszerepet játszó személyeknek - nem csak a szövetségi kapitánynak - vállalniuk kell a felelősségüket és távozniuk illene. Persze, eszük ágában sem lesz. A klasszikus viccel szólva, új recepteket íratnak majd, noha az összes kisliba már rég megdöglött.
De hogy ne fejezzem be valamiféle konstruktív javaslat nélkül írásomat, felajánlom, hogy anyósom negyedannyi pénzből is kihozza ezeket az eredményeket.
