Az egyik 71 éves, 188 centi magas és furcsa sárga hajat hord, a másik még csak 54, sokkal alacsonyabb, ellenben egyre inkább pocakos. Trump és Orbán külsőre egyáltalán nem hasonlít egymásra, lényegét tekintve mégis egyforma. Keresi a konfliktusokat, ahol nincs, ott gerjeszt, az egyikből egy másik segítségével farol ki. Mire belegondolnánk, már itt a harmadik, a negyedik, az ötödik, ki emlékezne az elsőre, amikor a hatodik mögött ott jön a hetedik?
Trump utolsó pár hete a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül: Venezuela, Kuba, Irán, Észak-Korea, Tillerson külügyminiszter, az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény, az UNESCO, az amerikai futball liga fekete játékosai, Obama egészségbiztosítási rendszere, az NBC televízió. Orbáné: Soros, Juncker, Románia, Ukrajna, Ausztria, Hollandia, Brüsszel, a fideszes körökből soha néven nem nevezett Voldemort-Simicska, Vona meg a pártja, a CEU, és, ha még nem említettük volna, Soros. Nyilvánvaló, hogy véletlenül senki sem keveredik ilyen gyakran pofozkodásba.
Trump és Orbán egyaránt erre építi a politikáját, kézenfekvő, hogy azért, mert ugyanolyan helyzetben vannak. A polgárok kisebb, de nagyon eltökélt része támogatja őket. Túlélésük attól függ, meg tudják-e őrizni ezt a folyamatos stimulálást igénylő tábort, fenn tudják-e tartani a "mindenki ellenünk van" érzetét. A feladat nehéz, mert a társadalom természeténél fogva nyugalomra vágyik, és előbb-utóbb felhorgad azok ellen, akik ezt veszélyeztetik. A hivatásos bajkeverőknek újra és újra el kell játszaniuk az ártatlan áldozat szerepét. Szerencsére lehet bízni a hívek rövid memóriájában. Például ki emlékszik ma már a marosvásárhelyi gimnázium miatt alig több mint egy hónapja kirobbantott botrányra vagy - Trump esetében - a Kína elleni korábbi tirádákra?
Mindebből adódik a nyugtalanító következtetés: amíg rajtuk múlik, nem lesz nyugtunk.
