Roppant igazságtalan, mégis tartja magát zenei újságíró körökben, hogy Tori Amos nem más, mint, a szegény ember Kate Busha. Nem utolsó bók ez persze, mégis aljas némileg, hiszen az amerikai Amos dalszerzők és énekesnők több generációjának szolgált inspirációul – csak épp mindig annyira önfejű volt, hogy sohasem sikerült eljutnia az igazi mainstreambe. Igaz, nem is nagyon törte magát ezért: néha olyan gyakorisággal ontotta magából a – valljuk be, hullámzó színvonalú –konceptlemezeket, mintha nem volna holnap. A legközelebb a kilencvenes évek PJ Harvey, Björk és Alanis Morisette fémjelezte dalszerző-énekesnő–dömpingjében állt a nagy áttöréshez, ő azonban köszönte szépen, inkább Bartókot zongorázott, máig megfejthetetlen dalszövegeket írt – és mindig azt tette, amihez épp kedve szottyant. Ebből nem lett toplista – csak egy elképesztően hűséges, fanatikus rajongótábor.
A Native Invader Tori Amos tizenötödik stúdiólemeze, az édesanyja agyvérzése utáni több hónapos elvonulás terméke. Az énekesnő felkutatta családfáját, cherokee indián őseit, a helyeket, amelyek a felmenőihez köthetők, és ebből a súlyos alapállásból készített egy sötét, vaskos atmoszférájú, mégis légies lemezt. Különös, hogy egy zenei anyag egyszerre ennyire meditatív és naprakész, elvont és társadalmilag tűpontos: Amos úgy reflektál Trumpra, a klímaváltozásra, terrortámadásra, hogy az embernek közben az az érzése, Erdát hallgatja A Rajna kincséből. „Olyan teret akartam teremteni, amelybe kiléphetünk a ránk zúduló hírek elől” – mondta az énekesnő. Na, pont ilyen érzés a Native Invadert hallgatni.
Az énekesnő turnéja sajnos csak Bécsig ért, aki azonban ott volt a Konzerthausban október elsején, jóval többet kapott egy átlagos hakninál: a szó legnemesebb értelmében vett one-man show-t a csodálatos akusztikájú teremben. Amikor például Amos elrontotta az első dalt, a lehető legtermészetesebben, mintha csak egy baráti társaság közepén játszana a nappaliban, megjegyezte: ez van, néha még mama is hibázhat.
Persze. De szerencsére nem ezen a lemezen.
