Ritka élmény egy napon belül megízlelni, miben különbözik Európa nyugati fele a keleti sztyeppéktől. A múlt héten előbb egy nyugat-európai ország nagykövetsége rendezett beszélgetést az Európai Unió jövőjéről, majd másnap az orosz kulturális intézetben szerveztek konferenciát a kontinensről, illetve arról, mi lehet a sajtó szerepe a kapcsolatok javításában. Elöljáróban annyit, hogy - mint nagymama mondta volt -, ha zongorázni tudnám a különbséget, simán megtelne rám a Zeneakadémia.
Az első rendezvényen vagy fél tucat uniós tagország nagykövete mondta el, hogyan látja a közelmúltban egyrészt Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, másrészt Emmanuel Macron francia államfő által felvázolt forgatókönyveket. Kis kirándulás a retorika nálunk sajnálatosan elhanyagolt művészetébe. Kivétel nélkül mindenki választékosan, nagy ténybeli tudással, határozottan képviselte hazája kormányát, ugyanakkor körültekintően, a sima diplomáciai nyelvezeten messze túlmutató empátiával egészítette ki vagy igazította helyre az előtte szólót, mindig hagyva teret a vitának, illetve az azt potenciálisan követő kompromisszumnak. Ennél sokkal többet az előzetesen meghirdetett szabályok miatt nem lehet megírni, de a részletek talán nem is olyan izgalmasak, mint az egyetemi kurzusnak is beillő párbeszéd színvonala. Amit egyébként tovább emelt a téma néhány egészen elsőrangú magyar szakértője - köztük nem kevesebb, mint két korábbi EU-biztos.
Pikáns részlet, hogy az asztalnál a szünetekben oroszul beszélgettünk egy európai nagyhatalom nagykövetével és egy másik ország követtanácsosával, miután kiderült, hogy mindhárman dolgoztunk Moszkvában. Jó kis edzés volt ez a másnapi konferenciára, amelynek fő nyelve az orosz volt. A párhuzamok azonban itt véget is értek. Először is jött a sok évtizeddel ezelőtti protokollszemléletet tükröző bevezetés Lavrov külügyminiszter és az állami sajtószolgálat vezetőjének írásos köszöntőjével, papírról olvasott, frázisokat pufogtató, általánosságokat tartalmazó beszédekkel, és az ebbéli dolgát letudva gyorsan elbúcsúzó orosz nagykövettel. Majd következtek a helyzetet kizárólag orosz szemszögből néző, de még ezt beszámítva is laposnál laposabb felszólások - üdítő kivételként legfeljebb néhány, a témában tényleg otthonosan mozgó magyar szakértőt lehet említeni. Ha az első esetben nyilvánvaló volt a szándék a másik szempontjainak megértésére, a másodikban nem kevésbé egyértelmű volt a saját érvek sulykolása. Ezek szerint a feszültségekről, sőt a Krím orosz megszállásáról is a Nyugat tehet, főleg az Egyesült Államok. Az viszont, hallottuk újra és újra, egyáltalán nem igaz, hogy Oroszország a világon bármit is befolyásolni szeretne, főleg nem az interneten, és a hamis hírek özöne is inkább csak olyan istencsapása, mint a sáskajárás: évezredek óta létezik, csak most felfigyeltünk rá. Tegyük még hozzá, hogy a rendezvény médiatámogatója a Magyar Demokrata című hetilap, és végképp megértjük, merről fúj a szél.
Hát ilyen egy kis intellektuális kirándulás 2017 őszén, előbb Nyugatra, aztán Keletre. És el sem kell hagyni hozzá Budapestet.
